A Lillafüred Alapítvány másodszor kiírt ódaköltő pályázatát egy olyan alkotó nyerte, aki nem csak a hazai irodalmi életben ismert. Erdélyi szerzőként nincs szüksége passzportra: a magyar nyelv határoktól mentes vidékeit járja. A harminckét éves költő egyben szerkesztő, slammer, műfordító és copywriter is. Idén pedig ő lett az év ódaköltője, aki azzal nyert, hogy tulajdonképp sokszorosan újraszinkronizálta József Attila versét, más költők stílusában szólaltatva meg az alapművet.

Lendület

- Mint minden rendes irodalmár, rendszeresen követem az épp aktuális pályázatokat. Tavaly is láttam a felhívást, de akkor nem találtam olyan témát, amivel kapcsolódni tudtam volna hozzá. Idén a Litera oldalán jött velem szembe a kiírás, be is állítottam egy jelzést a telefonomon, aminek a határidő előtt egy hónappal kellett megszólalnia, hogy emlékeztessen a leadásra. Csak közben elfeledkeztem az egészről, és amikor januárban berregett a készülék, én azt hittem, már a nyakamon van a leadás ideje – mesél a kezdeti bonyodalmakról André Ferenc.

- Nekiálltam írni, de máshol ragadtak le a gondolataim. Sok erőlködés és jó pár kihúzott sor után esett csak le, hogy van még egy hónap a tényleges határidőig. Kifújtam magam, megnyugodtam, és pihentettem a témát. Olyannyira, hogy két nappal a valódi határidő előtt jutott csak újra eszembe, hogy még nincsen versem a pályázatra. Elkezdtem tehát ismét dolgozni a szövegen, és ekkor – tökéletes időzítéssel – meghalt a lap-topom merevlemeze. Hirtelen a legkisebb problémámmá vált a határidő, hiszen elszállt minden vázlatom, minden személyes dokumentumom és a készülő doktori disszertációm egy jó része. Így megint nem adtam le a szöveget határidőre - emlékszik vissza a győztes, akinek a múzsája csaknem lerobbant a hozzá vezető úton.

Szerencsére azonban a beérkezési dátumot egy héttel meghosszabbította a Lillafüred Alapítvány, így kapott még egy esélyt megszületni a Szabad ódák jegyzéke című mű.

- Ezt jelnek vettem, és ténylegesen belevetettem magam a munkába. Telefonba és jegyzetfüzetbe dolgoztam öt napon keresztül. A legkülönbözőbb helyszíneken szövődött a ciklus: van olyan rész, amit például egy Cradle of Filth koncert hátsó sorában ülve pötyögtem be.

Otthon a magyar nyelvben

André Ferenc arról is beszélt, hogy Erdélyben szintén nagyon aktív az irodalmi közeg – ez nem csoda, annak tükrében, hogy nagyjából 1,2 millió magyar él ma Romániában.

- Ennek megfelelően számos alkotói pályázatot és ösztöndíjat írnak ki. Én is mindkét ország irodalmi életében részt veszek: egy kortárs erdélyi magyar irodalmi folyóirat szerkesztője vagyok, de a kiadóm például magyarországi. Erre a pályázatra annak ellenére is jelentkezni akartam, hogy az óda nem egyszerű műfaj. József Attila viszont, mint sokaknak, nekem is igen fontos, rengeteget tanultam tőle a versenyelvről, annak a sűrítéséről. Emellett több kortárs szerző is foglalkozott a témával, Borbély Szilárdnak például 2010-ben jelent meg A testhez – Ódák + Legendák címen kötete, ami a műfaj újragondolására és deszakralizálására törekedett. Szóval volt kapcsolódásom a pályázathoz – meséli
André Ferenc.

Hosszú versek

A győztes pályamű szerzője több töredékből dolgozott. Az önálló ciklusként is értelmezhető verse terebélyes, több mint 19 ezer leütés. André Ferenc stílusgyakorlata alternatív ódaváltozatokat sorakoztat egymás után: bemutatja, milyen lett volna, ha a Lillafüreden született vers például Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes vagy Parti Nagy Lajos tolla nyomán ölt formát, de megjeleníti a mellékdalban szereplő vonat mozdonyának változatát is.

- Több töredéket írtam, de maga az Óda is több elkülönülő részből áll össze technikailag: nem egy koherens egész, hanem ugyanannak a kérdésfelvetésnek különböző levetülései. Az én versem is inkább olyan József Attilai hangulatok levetülésiből áll, amilyeneket az eredeti műben is olvashatunk. Sejtettem azt is, hogy az ítélő bizottság számára nem szempont a tömörség, hiszen tavaly egy szonett koszorú nyert, szóval így bátran mélyedtem el a témában. József Attilához akartam valamilyen módon szólni ebben a szövegben. A vázlataim alapján hamar eszembe jutott a koncepció.

André Ferenc saját bevallása szerint nem szándékosan ír nagy terjedelmű verseket, ez mégis jellemző rá. Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról című kötete több olyan nagyobb lélegzetvételű írást is tartalmaz, amelyek kisebb részekből állnak.

- Van olyan ciklus, ami húsz oldalon keresztül épül, pedig mindössze öt versből áll. Számomra az irodalom mindig párbeszéd, kommunikál az olvasóval. Nem csak elmondja az igazat az életről, hanem képes olyan intim teret létrehozni, ahol az olvasó is hozzá tudja adni a saját látásmódját a vershez. Engem az irodalom írásra késztet: József Attila pedig elég sokszínű és intenzív ahhoz, hogy hatással legyen más költőkre, ott legyen bennem is. Még mindig vannak ötletek, amiket meg akarok írni vele kapcsolatban – fejtette ki az év ódaköltője, aki személyesen is eljött a Palotaszállóban tartott eredményhirdetésre. Tette ezt úgy, hogy a jeligés pályázat kiírói nem mondták el neki, milyen helyezést ért el, csak azt közölték, hogy benne van a legjobb tízben.

Völgyek és utak

Bár Erdély hegyei lélegzetelállító tájakat kereteznek, André Ferenc szerint Lillafüred „már-már felháborítóan szép”. 

- Soha nem jártam korábban Miskolcnak ezen a részén, de a képek alapján megpróbáltam elképzelni - ezt fel is használtam a Szőcs Géza stílusában írt változatban. A képzeletet azonban überelte a valóság. Annyira szép hely, ha le kellene írnom, nehéz lenne kizárni a giccsesnek ható jelzőket. Itt jöttem rá valamilyen szinten József Attila nagyságának egy újabb rétegére. Jó festményt készíteni egy naplementéről nagyon nehéz úgy, hogy ne csak a fennköltségét jelenítse meg, de műalkotásként is hasson. Lillafüred olyan szinten tobzódik a romantikus súlyokban, annyira pazar, adja magát, hogy felületes, rossz vers szülessen róla. Ehhez képest József Attila ilyen szintű remekművet tudott írni a hely hatásától vezérelve. Ez is mutatja a nagyságát szerintem – véli André Ferenc. A költő egyébként az eredményhirdetés kapcsán kiemelte Fandl Ferenc miskolci színmművészt is, aki felolvasta a legjobbnak ítélt pályaműveket – úgy véli, szerencsés, hogy a remek versek egy remek színész előadásában teljesedhettek ki.

A győztes pályaművet alább közöljük:

 

SZABAD ÓDÁK JEGYZÉKE

- alternatív ódavázlatok -

„A vers az emberi elme hibátlan működése; a szikrázó

fölismerés, hogy a részletek milyen jól összeillenek ott, hol a

haláltábor túlterhelt parancsnoka pihenésképpen rózsát metsz.”

(Orbán Ottó: József Attila analízise)

A Pilinszky-változat

Hó és árnyék

Állsz csikorgó menny alatt. A nap kegyetlen.

Akár szelíd farkasok hada, ront feléd

A fény. Szikrázó tüske szép szemedben.

Takard el arcod: szavaid árterét.

Koronád követeled, mi jár még

Neked, te gyűrt idő és tél tudója.

Tekinteted irgalmatlan árnyék,

Alázuhan a néma hóra.

Lázadásod menedék és börtön.

Teleírtad minden oldalát.

Hogy csöpp meleg járjon át, te rögtön

A világot magadra gyújtanád.

Rabruhád fölhúzza rád a reggel.

Hétvégi remény kíséri útadat.

Kerítés mögül harsanó füttyjel.

Raportra hív? Vagy csak tehervonat?

Csak állsz, állsz. Tűröd, a fagy, hogy éget.

Félni és szeretni tanulsz mindentől.

Tiéd az ég. A föld. Törött beszéded

Arkangyalok hallgatása istenről.

A Nemes Nagy Ágnes-változat

A gleccser

Szádban gyémánt: hány karát,

Mely zúzott nyelvedért kijárna?

Mesélj zimankót, zúzmarát.

Te légy a fázás bibliája.

Fák között halk rezdülés:

A szél. Neved tanulja.

Meg-megbotlik, félrenéz.

Vacogva kezdi újra.

Nézd. Átfagytak szárnyaid.

Szempillád szúr. Hódarás.

Szavaid zúgva járnak itt.

Ez nem feltámadás.

Ez csak didergéstanfolyam,

Főlrázza kihűlt tested.

Nem élsz, csak folyékonyan

Anyanyelven reszketsz.

Taníts, hadd vacogjak jobban!

Legyek szilárd, akár a törvény.

Jég-szavad a földre koppan:

Dörrenés után a töltény.

Tanulni kell. A hallgatásod.

Némább vagy a némaságnál.

Szemeid. Dermesztő rácsok.

Már elbírom, hogy rám kiáltsál.

Olvadjon föl nyelved hegyén

A gleccserbe zárt őrület.

Tiéd a bűn. A tett enyém.

Gyermek vagy. S én a gyermeked.

A Parti Nagy Lajos-változat

A dunnánál

- hazárdolás, vihánc, lófutam -

Na lám, na lám, te versengő,

Te versenyló, halálba

Iszkolásod száncsengő,

A líra trappolása.

Hogy hány hazát kiizzadol,

Míg vágtatásod büszke,

Az út nyomodban tiszta por.

Szó fújtatott ezüstje.

S hogy mégis, mintha szolgasor

Iszapba fújva, küzdve,

Nyeszlett kutyákkal osztozol.

Csahol a csalfa csürhe.

Nyár-arcod dunányi tükre

Ha szétszilánkozódik,

Állad apádra ütne:

Magadba visszafordít.

Szemed anyádtól kaptad.

Beléd néz vissza. Drága,

Kitárt, huzatos ablak,

Mosónők tisztasága,

Kézzel sikált örökség.

Ázott, holtsúlyú holmik.

Rettegsz, hogy ne törd szét,

Ha fölpillantsz a holdig:

E bájos égi tejszelet,

Habos vaníliás!

Firkáld eposznyi versedet.

Habozva Íliász.

S mégis loholva nyeszletünk,

Kioszd mi jár nekünk:

Tébolyt, hazát, szókészletünk,

Szádból mi félre csüng.

Na lám, na lám, te férfihang,

Dühöd zuhong, de száll is.

Te bölcselő, te vérbitang.

Szerelmed ödipális.

Hogy csordogál a múltad el,

e dinnyemintás dunna.

Szép vagy, ki szebbet érdemel,

Vagy bár szebbet hazudna.

Eszméleted megméreted

Celládban hallgatag.

Az ég vizében mérgezett

Ráják és kardhalak,

Kifogni senki sem meri,

Ki most a parton áll.

Csillagzatod egyszeri,

Hunyorg a parkon át,

Zsebében kés, oly emberi,

Gyanútlansága gyarló.

Szavad mégis lenyergeli:

Göncölhöz illő magyar ló.

Kopogtatása nem vigasz,

Anélkül is beengeded.

Szeretni szép, de meddig az,

S mikortól tetthelyek?

Na lám, na lám, te árvatag

Kitáguló pupilla,

Hogy mindenségbe zárd magad,

Az nagyon fáj, Attila.

Hiába bőgöl tiszta szívvel,

Miért a versengő iram,

Slukknyi léted vissza szívd el,

Én a versem megiram.

Elhajló gyémánttengelyen

Elrobban hörögve szived.

Kié lesz vetett fekhelyed,

S miféle ördög veszi meg?

Na lám, na lám, maradj a tárgynál,

Ne hidd, hogy cserben hagylak.

Szavad nagymackóbb a vártnál,

Holtsúly a hangszalagnak.

Prosztó, smafu, hogy kész a leltár,

Sorjázni lét tengernyi nincsét.

Vársz, mint a sunnyogó gyerek vár,

Hogy nevét dunnának ráterítsék.

Most seregnyi puffogó bolond,

Ki nyammogva, nyüszítve áldja a hont,

S téged csak sírva bírna ki,

Most egész néped, lépten-nyomon

próbálja kilencven fokon

Józsefattilátlanítani.

Hogy elmondd, nem engednék neked,

mi bántott hazafelé.

Életed kussban elbüfézheted,

Van langyos kóla, nyákos hajzselé.

A rend elszáll, mint húgy alatt a harmat.

Szabadságunk zörgő kölcsönékszer.

A narancsbőrős mészároshatalmat

Viháncolva avatja a középszer.

Na lám, egy élhetőbb hazára vágytál,

Hol téged köszöntnek legelől.

S lám, hazád rozsdás, túlcsorduló ágytál,

És hideg anyaöl.

Az Orbán Ottó-változat

Cáfolat helyett

Kellett neked annyit járatni a pofád.

Lásd, igazad lett. Mondataid kaszáspókjai hálózták be

a mindig huzatos szájakat, csapdába ejtve

az együttérzés cikázó ízeltlábúit. Légy ostoba – és lőn.

A szallonnazsírban pörkölt arrogancia szagát átvették már

a legelzártabb ruhák is. És ebben a zsíros gőzben

telik el az életünk. Hogy addig-addig száradunk egy füstben,

amíg hasonulunk hozzájuk. Sikító siker, ha akad egy-két

girhes korcs, aki nem tudja kiszagolni a különbséget

közöttünk. Szimatol, farokcsóvál, elbizonytalanodik.

Hogy utána megnyalja a kezünk vagy belénk mar,

mindegy, mondhatni: egy kutya. Közben úgyis felművelt

tollnokok, vágykufárok harsogják túl elhaló segélykiáltásaink,

zsebünkben csörren a megalkuvás ezüstje, szúrós pillantásuk

metszi és alakítja a közbeszédet. Szájuk szélén csillan a tejföl.

Bárcsak ismerted volna ezt a kócos amerikai suhancot!

Ha lett volna türelmed kivárni, amíg kioldja magát

a jazzkocsmák pállott levegőjéből, nekitámaszkodik

a New York-i éjszakának, és kiszakad tüdejéből a keserűség.

Tátott száján kiszalad egy üvöltés, végigpattog a felhőkarcolók

oldalán, felrepeszti a betont és ledörzsöli a mázat az amerikai

álom csomagolásáról. Csak árad, árad belőle a rekedt üvöltés,

amíg lehull minden vakolat, minden felszín, csak a valóság

marad, ez a csikorgó, sovány szerkezet, amit te csak úgy hívsz:

rend, törvény, ilyenek.

Látom is magam előtt,

végigsimítod izgága bajszod, mutogatsz hevesen,

szeretettel és sajnálattal telve sziszeged:

Ginsberg, te gyönyörű barom,

te még nem láttál semmit!

A te strihelő angyalaid rég fürdőznek

a kegyelem langyos, szappanos vizében,

míg a mi nemzedékünk vérben és szarban

tapicskolja végig a történelmet, és elhiszi,

hogy ez már a keringő. Velünk fogják kifűteni

a poklot, mi pedig büszkék leszünk a magas fűtőértékünkre.

Az eszmét extra sajttal rendeljük, könnyebb lenyelni.

A kolbász paprikás legyen, a kerítés magas,

cseplő-botló ügyekkel meg ne foglalkozzunk.

De persze, van haladás meg országimázs,

mint a vak ló, előre megyünk, mindig előre,

igen, csak a lejtőn lefele.

Hiányzol, fájón hiányzol Attila, te költészet

kurva-árva-kölyke, te öntelten szorongó,

elveszett, nyughatatlan gyermek.

Nevedben egy országnak könyörögtél kegyelmet,

s nézd, most a fogság kárhozottai

ujjonganak a gépfegyvernek.

Szíved hiába lázad, ha csak tested ellen győz,

dübörgése nem vigasz. Nem bátor voltál,

csak a jótól rettegtél menthetetlenül. Mert jó, de meddig az?

Elvégre hiú állat az ember. Álmodik

nyirkos cementfalak között egy tenyérnyi szabadságot,

heherészve koronáztatja magát fogházfejedelemmé, és elhiszi,

hogy ő nem rab, ha pár rabszolgát rendelnek alá.

Virágzó fegyencfeudalizmus.

Megköszöni, hogy vastag nyereséggel privatizálták álmait,

hálás, hogy ma nem ő a soros belekóstolni

a korbács csípősebbik felébe.

Tolmácsolja is alázattal a csattanásokat,

lekottázza hegek librettóját,

hogy aztán vezényeljen, heves karcsapásokkal.

Jöhetnek a sikalmlós harmóniák, mindegy a hangfekvés,

mert harsogó torokkal tátog, krákog vele az egész kórus.

Elvhű karmesterünk pedig hajbókol,

orrát a földig hajtja, majd aláveti magát

a csillámló sziklafalról. Közben, egész a földetérés pillanatáig

szentül hiszi, hogy ez csak repüléstanfolyam.

Attilám, szeretem hinni, hogy olykor már-már

egyek vagyunk. Én kócosabb, te bajszosabb, te fatalistáb,

én cinikusabb. Köpnél te ránk, posztmodernekre,

mi meg bekereteznénk a nyálad. Lángolásod célszerű,

s a fű kiég utánad. De így gürcölünk mégis, szerényen,

látod, mi, a szerteszálazottak.

Hiába bújsz a bűn elől, úgyis rád talál az osztag,

és összemosnak téged, minket könnyel és takonnyal.

A vers az vagy észrevétlen sunnyog,

vagy bűzlik, mint a tonhal. Mert mi vagyunk az anyatej

és a bazmegek a szájban. Mi vagyunk

a kongó űrben meggörbülő számtan.

Egy összezavarodott kiskatona vagyunk, két sortűz között amíg rágyújt.

Nem mindegy mi vár: vízágyak vagy vízágyúk.

Hallgatsz vagy beállhatsz közhasznú baleknek,

kitanulod kecsesen ezt a meghajlás-balettet,

mert ez a Még-ezt-is-megcsinálhatjuk tava.

Csajkovszkij hegedűje gondosan végig kísér: de hova?

Igazságnak hiszed, ami a szádon kiszalad? Mit mondjak, merész.

Prófétáknak ezen a tájon nem jár üdvözülés.

Azért emélem, te sem így képzelted a rendet:

A józan észnek ezek ádázul hadat üzennek,

És közben kilúgozzák a jelentését minden szavadnak.

Verset írni már minek: elég, ha titokban aláirogatnak

Ezt-azt. Csak a legnyájasabb huszárok kaphatnak kegyelmet.

Üvölts át a századokon, vissza Vereckéig: vitézeim, ne erre gyertek!

Földünk: parlag. Hazám: avartűz. Narancsszín nyelvével

az ég alját nyaldossa a lángoló hatalomvágy.

Fejünk fölül a csillagos eget leszaggatták és elpazarolták.

Hiába feszül pattanásig az erkölcsi töltény bennem,

Hiába nyakalom ki a frissen csapolt mérget,

Nem lesz könnyebb. Nehéz volt erre a földre születnem.

Itt jó az, amire nem kell gondolni. És szép az, ami érdek.

Mert nem az győz, akinek igaza van. Hanem,

aki könyörtelenebbül görgeti a hegyre fel a maga igazát.

Úgyis pont ugyanúgy savanyszik a tej a szánkban.

Ugyanúgy perzselődünk odaát.

Párbeszéd helyett savval gargalizálunk. Versenyzünk, ki bírja tovább.

De azért várom hűséggel, végre vegyenek komolyan.

Közben pedig – érted – játszom. Játszom az ostobát.

A Mozdony-változat

Vágányzár

te hallod átdöcögni régi hangom

csapágyokon s keréknyi kattogásban

a síneken tadam csak meg ne álljunk

de hány tömött sikolyt kibír a féktáv

időn s a téren át tadam a füttyök

a sípolás a mozdonyok sikítnak

suhanva tájon át mezőn s hegyek közt

tadam lehull a szó a lomha vaspor

virágra száll fegyverbe réved olykor

a szént ha szórják szét a síneken túl

de súlyos ég alatt cipelni húzni

kiszórt szenet tadam szavak sötétlő

rögökbe zárt tenyérnyi éjszakáját

bazaltszavak ha morzsolódnak össze

a múlt ha fűtne még ha égni bírna

kilobbanó tüzed sötét a lángod

kié lehet tadam kinél világol

ha menni kell a gőz a súly a dízel

csak húz előre meg nem állhatok

csupán a vas szelíd csikordulása

megannyi súly mit bírni még muszáj

megállni és tadam pihenni vétek

vagyok a pályaudvarok türelme

a sín a táv a fémkerék ha kattog

csörömpölés a tiszta csattanásban

ha jönnek épp tadam az ellenőrök

fémkalapácsütések tesztelése

ki hagyja jóvá hogy cipelhetek még

felmérik azt mit érek és ha bírom

csupán a súly vagyok csupán tehersúly

a kattogás tadam a szárnyvonalra

szerelmet én nem ismerek csak egyre

törni át a földek fodrozásán

a hegygyomorban léghuzat meséli

hogy indulásom és hogy érkezésem

kié lehet ha nem szakadnak össze

halkan tadam lemálló lomha percek

mert én csupán a vonszolás vagyok

a lassú és a képtelen cipekvés

akár a súly amit te is viseltél

tehervagon mi benned hánykolódott

a kattogásod az ő kattogása

kiáltozásod fém csikordulása

a hangod érdesíti szürke fémpor

ha vágysz muszáj nagyon magasba vágynod

de mégis oly nehéz tadam a lépted

elgyötört és tépett indulásod

s hogyha már a lendület beléd ült

csupán kisiklanod lehet kifutnod

kitépned régi síneket a földből

a súly alól kitépni görbe tested

csak ezt lehet hiába áll utadba

akárki mert többé te meg nem állhatsz

muszáj vágtatnod és vadul loholnod

s ha feldübörgenél csupán a versek

determinált darabjait dobálod

összevissza fékre nem taposhatsz

hiába áll eléd őzek futása

riadt nyulak rókák vad iszkolása

lassítanod tilos te meg ne próbáld

hiába áll eléd a tél kopott kabátja

aprópénzek kiszórva mind a sínre

neked muszáj mohón dübörgened rajt

lapítsd ki és tadam miszlikbe aprítsd

vonat ha vagy zord vonattá ha lettél

sikítsd imád az érces lendületnek

s kettészakítsd ki most elédbe állna

ha farkasok vadász elől loholva

szerelemesek ha futva csókolóznak

iszákosok kiket lehúz a bánat

a bűntudattól űzött gyilkosok vagy

gyermek ha bőg de anyját nem találja

költő kiből a vers mindent kioldott

eléd ha áll neked ő nem adósod

senkid neked tadam csupán veszélyed

s ha megtehetné ellenedre törne

vakon rohanj tadam felé ne lassíts

tadam de nincs hozzá közöd taposs rá

kettéhasítanod muszáj a törvény

ez a parancs a lendület parancsa

a fizikát meg nem hazudhatod nem

tiéd a súly tehernyi kínt cipelni

a haladás te vagy s tiéd a végcél

a vágányányzár előtted és ma benned

konok teher vagon a fémre döccen

ha bírni kell kibírni ezt a gyűrott

poggyászodat helyetted messze innen

pót-gyászod tadam ha kölcsön adtad

a csillagok szemedből szétgurulnak

a semmi mellékágán elvacoghatsz

tadam tadam didergő koccanások

s a fékpofák gyötört csikordulása

tadam fogad de szép fehér vagonok

hozzám simulsz akár kerék a sínre

egyek vagyunk enyém a búcsúzásod

a bajszodat tadam ki nyalja meg már

tadam tadam tadam hová megyünk

tadam tadam a lomha lóerő

a vonszolás de messze még a cél

az állomások úgy suhannak el

akár tadam a szó szakad ki szádból

az élet eldöcög vadul kilódul

megállni képtelen de élni szörnyű

a rend a csillogó sínek előttem

csak ez vagyok s a görcs a törvény bennem

tadam te mágneses sugár a mennyben

anyám te szép csavar futó menetrend

ölelj szoríts engedj karodba feknem

(mellékvágány)

csak húzol egyre húzol összetörve

de rozsdarágta szép szavad tadam

lehull a szádról supp a szürke kőre

kié a bűn ha jól érzem magam

mert én vagyok tadam a súly szivedben

a tagjaidba fölszívódott vasszag

amit nekem muszáj tovább cipelnem

nekem köszönsz mikor köszönsz magadnak

te bennem vagy tadam a rozsda foglya

lehajszolt málló oxidált reményed

te bennem bíztál elejétől fogva

a végtelenbe tartó szerelvények

te vagy a sín a súly te vagy a mozdony

te vagy a lustán moccanó szerelvény

te lámpacsík az éjszakai poszton

mohón csüngsz lóerők konok szerelmén

A Szőcs Géza-változat

Kisvárosi szafari

Órák óta nem bírtam elaludni. Túl nagy volt a csend, hallottam, hogy az ajtón túl hideg és merev a levegő: ő sem mer mozdulni. Hogy gondolataimat eltereljem, kézbe vettem a József Attila összest – a versek ilyenkor megnyugtatnak. Visznek a sorok, visznek magukkal, teljesen belesüllyedek, kifolyik kezeim közül az idő – vagy én folyok bele az időbe –, de ahogy fölnézek a könyvből, azon kapom magam, bármily képtelenség, hogy ott állok egy ötven évvel korábbi lillafüredi éjszakában.

Álltam ott egy kis utca sarkán, ami megtévesztésig hasonlított arra utcára, ahol mi kellett volna találkoznunk, ötven évvel és megannyi kilométerrel távolabb attól a lillafüredi éjszakától. Egy másik éjszakában, ahol vártál rám, ’83-ban a szemerkélő esőben. De nem jöttem, hisz most már tudod, miért nem jöhettem, miért nem léphettem ki aznap a lakásból. De akkor, azon a ’83-as estén még tudatlanul álltál, roppant egyedül. Én pedig elgondoltam – akkor, ’33-ban, Lillafüreden –, hogy most mennyire szeretnélek átölelni. Ezért – végül is, miért is ne – átkaroltam a hűlt helyed.

Öleltelek, olyan szorosan öleltelek – azaz öleltem a későbbi és sokkal távolabbi helyed abban a jóval korábbi, gyanúsan hidegrázós éjszakában –, hogy két karom átnyúlt az időn és erősen, olyan erősen tartottalak, hogy talán az éveken és városokon átnyúló szorításom melegét is átérezted kissé. És bár nem tudhattad, hogy voltaképp ott vagyok veled, talán azért is maradtál ott, mozdulatlan abban a ’83-as áruló éjszakában, mert én akkor (ötven évvel korábban) és ott annyira nagyon tartottalak. Úgy simultam hozzád, mint falhoz az árnyék.

Aztán, mikor mégis kibontakoztál egykori ölelésemből és hazaindultál (az eső kitartóbb volt nálad, cipőd is teljesen beázott), én – jobb dolgom nem lévén – elindultam körbenézni: mindig is vonzott a harmincas évek. És akkor pillantottam meg –, nem hittem a szememnek, hogy a férfi, aki ott megy, tőlem néhány méternyire az üres úton, az a költő maga: József Attila. Az egyszeri és megismételhetetlen; most ott sétál súlyos lépteivel a kisvárosi holdvilágban. Arca előtt tolta a bajszát, kátrányos leheletébe mártva, nagyon tudta merre megy. Hát utánaszegődtem. Ment ez az embernyi mindenség, kabátzsebében csillagokat forgatva, azokon melegítette ujjait a hűvös éjszakában. Betért egy kis, derengő fényű kávézóba. Követtem.

Az ablakhoz telepedett, egyedül, én a közelébe, persze nem túl feltűnően. Elővette jegyzetfüzetét és elszántan írni kezdett. Az ablaküveg tükröződésében tisztán láttam, ahogy a füzet lapjai közül mindenféle alakok masíroznak elő: vasúti munkások, varrónők, megkeseredett költők, Horger Antal professzor úr, Flóra – még egész fiatalon, egy feltűnően szép asszony (kezében ruhástál), egy homályos, barna arcú, vélhetően román (vagy székely?) férfi, Gyömrői Edit terapeuta, egy jámbor és szegény elefánt, egy lerongyolódott Freud-kötet, a Szinva-patak vize, só, villámok, egy csipetnyi őrület, nyomában egy egész külváros, vele együtt a téli éjszaka jellegzetes hócsikorgása, meg a fáradt utcalámpák fényei: azok a hunyorgó, szúrós, mégis meleg fények, amilyeneket a te szemedben is látok néha. Például, amikor szilvásgombóccal kínálsz, én meg azt mondom: nem vagyok éhes.

Így ült ott, az andalító zsivalyban, ült és dolgozott. Ír, kihúz, ír, kihúz, töpreng, ír, kihúz. Olvassa, újra és újra elolvassa, majd hirtelen kiissza a kávéját, cafatokra tépi a papírt és leszórja maga alá a földre.

Nem bírtam magammal. Perzselt a kíváncsiság: mi állhatott a lapokon? Ezért – hirtelen ötlet – szemfülesen pincérnek adtam ki magam, hogy körötte legyeskedjek és feltakarítsam a fecniket. Még egy kávét is hoztam neki: hosszú, fekete, cukor nélkül. Szerencsére sikerült minden papírdarabot összeszednem. Egy pár percig még ott ólálkodtam, ne keltsek feltűnést hirtelen távozásommal, pedig majd’ felrobbantam. Nem sokkal utána észrevétlen osontam ki a kávézóból és hazasiettem – vissza a mi időnkbe, a mi városunkba, távol a lillafüredi idilltől, távol a kávéházak dongásától, és távol tőled is, kedvesem, de zsebemben a papírfecnikkel. Izgatott voltam, hogy olvassam a verset. Hiszen akkor – most már tudom –, azon az egykori lillafüredi estén fogant meg az a ragaszkodás, ami átnyúlik minden téridőn, és aminek egy kis darabkája minket is oly elválaszthatatlanul összeköt.

Kiterítettem a fecniket a földre, és nekiláttam. Hosszas, töredelmes munkával addig rendez-gettem, rakosgattam, amíg sikerült rekonstruálnom a verset. Ami most már nem a költő verse, hanem a miénk, vagyis a tiéd, és az enyém, kedves.

Íme:

Afrikai óda

Legszebb találkoznunk szűk kisvárosi utcán

Szomjas zebra az Okavango vizéhez – felém futsz ám

Hosszú sztrádák – karjaid – ha vállam átölelnék

Csíkjaidon biztonságban lépem át az estét

Ahol mi egyek leszünk – nincs több tériszony

Oázis vizéből forrón párolgó férfiszomj

E kisvárosi utcánk szelíd privát szavanna

Lábam tudja hol jársz – csak hozzád szaladna

Bolyongásom önkéntelen nyomodra botlana

Vonulok hozzád – érted – ez a belső Botswana

Miattad vágtatok veszettül e városi szafarin

A testbe zárt mindenség minden szava rím

És összeállunk mégis tiéd az ágy a kádam

Fürödj meg benne kedves szerelmünk folyamában

Éjjel puha takarónak terítem rád a deltát

Mert én vagyok ki téged ezer karral ölelt át

Azt még el kell mondanom, hogy mielőtt még visszasiettem a jelenbe, örökre a pillanat sodrásába zárva, azelőtt sikerült meglesnem, mit írt a költő a jegyzetfüzetébe. Nem bírtam mindent kiolvasni, kézirása zaklatott, sok kihúzással. De az első sorára tisztán emlékszem. Így szólt:

ITT ÜLÖK CSILLÁMLÓ SZIKLAFALON