Lászka Alexandra, illetve ahogy az alapítványnál szólítják, Szandi, két öccsével együtt három évvel ezelőtt, míg Márk négy éve érkezett a Szimbiózis Alapítványhoz. Szandit és testvéreit a nagymamája nevelte, amíg tehette, majd egy lakóotthonba kerültek, onnan pedig az alapítványhoz, ahol Szandi a konyhán dolgozik, de szívesen foglalkozik gyerekekkel is, kedvenc időtöltése a kötés. 

Márk eddigi hét intézményben nevelkedett állami gondozottként. Mielőtt a Szimbiózishoz került volna Mezőkeresztesen a Szervita Nővérek Gyermekotthonban lakott, iskolába Sályba járt, ahol tíz osztályt végzett el.
– Ezután a miskolci Martin János Technikum, Szakképző Iskola, Szakiskola és Készségfejlesztő Iskola következett, ahol két szakmát is szereztem: egy asztalosiparit és egy kerékpárszerelőit, de a gerincferdülésem miatt sajnos egyikben sem tudtam elhelyezkedni. Az utógondozóm javaslatára próbáltam meg a Baráthegyi Majorságot, ahol jelenleg az állattartó telepen dolgozom, és ami az állatok mellett nekem nagyon fontos az, hogy a szabad levegőn lehetek – mondta Márk.

Szandi és Márk összeismerkedése, ahogy mondták: nagy várakozások nélkül és óvatosan történt.  – Ez is félelemmel teli kezdődött – idézte fel Márk. A legelső nap, amikor Szandi beköltözött a testvéreivel, hosszú ideig ki sem jött a szobájából. Aztán akkor, amikor kimerészkedett a szokványos módon kezet fogtunk és bemutatkoztunk egymásnak. Akkor még én se tudtam, hogy ő lesz az, akivel igazából jól érzem magam és megtalálom benne a párom. Aztán szép lassan elkezdtünk egymással ismerkedni, beszélgetni, mígnem leragadtunk egymás mellett. Még azt is megbeszéltük, hogy akarjuk-e egyáltalán ezt mind a ketten, vagy sem. 

Szandi talán Márktól is jobban szorongott az ismeretlentől. – Én eleinte azt is sokként éltem meg, hogy itt jóval több a fiú, mint a lány, de szerencsére egy itt élő házaspár mindig megnyugtatott, hogy nem kell tőlük félni, mert mindenki kedves és jóindulatú. Így könnyebb volt nyitnom Márk felé is. Szép lassan közeledtünk egymáshoz, sokat beszélgettünk főleg esténként, de ha tehettük, akkor napközben is. Mondták ugyan a többiek, hogy Márk jó gyerek, de vigyázni kell vele. Vigyáztam én vigyáztam, de a kicsi szívem egyszer csak mégis megdobbant Márknak persze nem mertem elmondani, hanem rohantam az öcsémhez megkérdezni, hogy mit csináljak, de nem is nagyon kellett mit csinálnom, mert aznap este, amikor Márkkal beszélgettünk ő váratlanul nekem szögezte a kérdést: Mi lenne, ha mi egy pár lennénk? – mesélte Szandi. 

Azóta a vonzódásból szerelem lett. A beszélgetések, a közös érdeklődés, a filmek, a majdnem egyforma zenei ízlés egyre közelebb sodorta a fiatalokat egymáshoz. Tavaly karácsonykor a leánykérés is megtörtént. Azóta pedig a közös jövőt tervezgetik. – Nagymamám mindig azt mondta, hogy amennyire csak lehet mindig legyünk önállóak. Viszont, ha szükség van rá, akkor bátran kérjünk segítséget olyan emberektől, akikben megbízunk, hiszen ő nem lehet mindig mellettünk. Ez a hely ilyen. Minden segítséget megkapunk ahhoz, hogy a lehető legönállóbbak legyünk, ezért Márkkal bátran merünk közös jövőt is tervezni – mondta Szandi. 

A jegyeseknek többféle lehetőségük van amellett, hogy az alapítvány munkatársai igyekeznek őket felkészíteni a még önállóbb életre. Maradhatnak a Fűzfás Házban és élhetnek itt élettársi kapcsolatban, egy párként, de az egyik társasházi lakásba is beköltözhetnek Szandi testvéreivel együtt, vagy akár nélkülük is. Kipróbálhatják az önálló életet, úgy hogy minden támogatást megkapnak hozzá, de biztos háttérként ott a jelenlegi lakóotthon is. – Ha esélyt kapunk arra, hogy költözhessünk valamikor, nekem azzal se lenne bajom, hogy a tesókkal együtt menjünk, de jobban szeretném azt, ha csak ketten költöznénk. A saját magunk életét szeretnénk építeni – avat be Márk a terveikbe.

Most néhány hét gondolkodási időt kaptak, hogy eldöntsék melyik lehetőséget választják. – Félek az ismeretlentől, ugyanúgy, mint amikor idejöttem és beköltöztem. Itt bent azt mondják, az ismeretlentől mindenki fél. Azt hiszem, egy próbát azért megér, hogy működik-e. Ha ki sem próbáljuk, soha nem tudjuk meg, hogy képesek vagyunk-e rá vagy sem – véli Szandi.