Észrevetted már te is, hogy társas kapcsolataid időről időre új irányt vesznek? Mind tisztában vagyunk azzal, hogy nem mindenki kísér minket végig az úton, mégis nehéz megélni, amikor a változások gyors tempóban következnek be.

Ma megfogalmazódott bennem, hogy életünk különböző szakaszaiban egészen másképp éljük meg kapcsolataink változásait. Mindig vannak, akik bírálnak, kritizálnak és erőszakkal próbálják meg kivetíteni ránk, a másikra saját bizonytalanságukat, féltékenységüket vagy épp irigységüket. Számukra az élet valóban egy száguldó vonat. Nem veszik a bátorságot, hogy néha leszálljanak, esetleg lassítsanak és a tájban is gyönyörködjenek. Sajnálják erre az időt. Mindent, és sokszor mindenkit birtokolni akarnak. Előfordul, hogy még a másik gondolatait, és érzéseit is. Nem veszik észre, hogy mindannyian folyamatosan változunk. Talán nem is akarják elfogadni a változást, hiszen az bőven komfortzónán kívül van. Szerintük csak az a helyes, amit ők látnak, gondolnak – és ha valaki kilóg a sorból, azt mérhetetlen cinizmussal oktatják ki.

A másik említésre méltó csoport, akik oly mértékben ragaszkodnak, hogy az szinte már fullasztó. Nem tudnak meglenni a másik nélkül, legyen az barát vagy szerelem. Kapaszkodnak mindenáron, saját függetlenségüket és büszkeségüket is feladva szinte szimbiózisban élnek a társsal. Hangoztatják, hogy nem tudnak meglenni egyedül, és minden felelősséget a másikra hárítanak. Kapaszkodnak, miközben húzzák vissza azt, aki haladna. Kényelmes ez a megoldás, mégis legbelül stresszes mindkét fél számára. Kikeveredni belőle nem egyszerű, mégsem lehetetlen.

A legfontosabb az lenne, ha mindannyian felismernék, hogy nem kísérhetjük egymást egy életen át. Vannak időszakok, mikor töltődünk vagy épp más fejlődési szakaszban vagyunk. Elkísérjük egymást egyik állomástól a másikig, de ezek a kapcsolatok nem egy életre szólnak. Adott időszak adott körülményei között támaszai vagyunk egymásnak, esetleg szövetségesei, vagy épp ellenségei. Ha mégis szerencsések vagyunk, és megtaláljuk azt a barátot, társat, akivel meg tudjuk beszélni, át tudjuk élni a hullámvölgyeket, akkor a kapcsolat valóban egy életre szól. Ehhez arra van szükség, hogy figyelünk és tanulunk. Figyeljük, és tanuljuk egymást, illetve magunkat. Rengeteg tapasztalatot vihetünk magunkkal egy - egy szakasz megtétele után. Ilyenkor észrevesszük a jót is; a negatív élményeket pedig megbocsátjuk, majd elengedjük. Így lesz egyre könnyebb és boldogabb a soron következő életszakasz.

Minden emberi kapcsolatnak feladata van. Van egy közös pontot, az a szerepet, amit ott és akkor be kell töltenünk. Megtanuljuk, hogy nem bújunk a csigaházba, hanem nyíltan beszélünk gondolatainkról és érzelmeinkről, hiszen nem tudhatjuk, a minket ért hatás merre visz minket tovább utunkon. Lehet ez barátság, szerelem, vagy csak egy tükör – ahol megmutatjuk a társunknak, merre is kellene tovább mennie. Energiákat szabadíthatunk fel ez által.

Amikor minden megfelelés és görcs nélkül elfogadjuk ezeket az alkalmakat, akkor a további életszakaszban feltöltődve indulhatunk tovább. Ha elválnak útjaink, akkor pedig tudjuk, nem az a fontos, hogy találkozunk e még, hanem hogy mit viszünk magunkkal.