Szabados Gyuri bácsi jóvoltából nem csak olyan babás képeim maradtak, amelyeken anyaszült mezítelenül, hason fekve vagy egy tál lavórban ülve bámészkodom a világra. Ő volt az ötvenes évek legjobb miskolci fényképésze, neki köszönhető, hogy babakocsistól is meg vagyok örökítve. Később kollégák lettünk, ám erről az első, korai találkozásunkról sosem beszélgettem az Észak-Magyarország örökös fotóriporterével.
Sajnálom, örökké bánom, mamámtól sem kérdezgettem, honnan volt nekem ilyen pompás gyerekkocsim. A képen egy mélyen süllyesztett, négykerekes, fehér paplanos borítású, rolós kocsiban ágaskodom leszíjazva. Ez lehetett az első biztonsági öv az életemben. Érdekes, ezek az emlékeim akkor sem jöttek elő, amikor már kezdő slapajként jártam keresztül-kasul a Baross Gábor utcai tüzérlaktanya üzemeit. Gyűjteni kellett a termelési híreket, meg kellett szólaltatni az arra felé létező kisebb-nagyobb üzemek, szövetkezetek igazgatóit, elnökeit. És a szocialista brigádok vezetőit.
Talán így estem be előzetes bejelentkezés nélkül a Vasipari és Gyermekkocsigyártó Vállalathoz, ahol megnézhettem a készülőfélben lévő babakocsikat és a tervezett prototípusokat az Üteg utca hét szám alatti telephelyen. Akkor szembesültem, hogy az eltelt húsz esztendő során nem sokat változott ezeknek a szerkezete, kinézetre nagyon hajazott a korabeli enyémre. Még mindig hiányzott ezekből az ABS, a vészfék és a világítás. A főnök büszkélkedett, a mostani széria már finomabb rugózatú, lemosható és fényvédő plexivel szerelték fel. Az íróasztalán számos nyugati szaklapból ollózott fekvő és ülős sportbabakocsi képe hevert. Ezeket koppintjuk majd, nem is titkolta a haladás útját. Eljött az ideje a magasított négykerekűeknek, hogy a kocsiban ülők kevesebb kipufogógázt lélegezzenek be.
Innentől cimborák lettünk, a telefonkönyvbe írtam a nevét, hogy havi rendszerességgel megírhassam, mennyi volt a termelés, és hány országba jutottak el a miskolci babajárművek. A szokásos helyipari kiállításokon nem győztem gratulálni az elért sikereikhez.
Később azt is kiderítettem, Miskolcon korábban is nagy hagyománya volt e speciális jármű gyártásának. Már a múlt század húszas éveiben létezett egy Félix nevű gyermekkocsigyár, a hirdetésük szerint a Kazinczy utca 15. szám alatt gyári áron adták a portékájukat. A világégés után először a Selyemréten folytathatták az összeszerelést az államosításig, mert egy ötvenes évekbeli újságban megjelent hirdetésben szerepel, hogy a gyermekkocsigyár igazgatósága itt árusít ebédlőbútorokat és állóórákat. Feltételezem, a lakótelepről száműzhették az üzemet, a Vasipari és Gyermekkocsigyártó Vállalatot a közeli tüzérlaktanya kiüresedett barakkjaiba, a volt istállókba.
Egyébként a húszas évekbeli, még Félix Béla tulajdonában álló üzem, a korabeli sajtóhírek szerint nem is akármilyen marketingfogással próbálta fellendíteni az üzletet. Állítólag egy vén fa lefűrészelt koronájára rakatott egy gólyafészket, majd az így gondosan előkészített madárszállásba belerakatta a "legújabb alkalmazottját". Sokan megcsodálták az utca fölé magasodó fészket, és a benne fészkelődő, gyermekáldással azonosítható szimbolikus szárnyast. Egy dr. Domján Lajos nevű úr - igazi állatvédőként - úgy vélte, a gólya lábait odakötözték, hogy eleven reklámként mindig lássák. Az ügy odáig fajult, hogy kiszállt egy rendőr, és létráról próbálta kiszabadítani a fogolynak gondolt gólyát. Ám balul sült el a mentőakció, a szárnyas belecsípett a hatósági közeg arcába, aki véres fejjel leesett a földre. A z üzem tulajdonosát komoly pénzbírsággal sújtották. Persze kiderült a valóság is, szabad volt a gólya, nem korlátozták a mozgásában, sőt helybe vitték neki az eleséget. Gondoskodtak a békafejadagjáról. Ez a színes hír még az országos sajtóban is sokáig körözött az üzem körül.
Hogy ennek hatására mennyivel több babakocsi fogyott, arról nem találtam semmilyen statisztikát.
(Külső fotónk illusztráció. Forrás: Berkó Pál, Fortepan)
