Számomra a város legmisztikusabb része mindig is a Fazekas és a Dózsa György utca sarkán álló épületsor volt. Kevesen tudják, hogy az ötvenes évek derekáig a mostani nemzeti levéltári részben székelt a nem éppen jó hírű Begyűjtési Hivatal. Drága édesapám sokáig dolgozott ott sofőrként, így gyerekként gyakran bejárhattam a nekem fenséges palotának tetsző ház minden zegét-zugát, a mára már szinte egybefüggő bíróságot.

S mivel az elmúlt évek során egyre többet sürgök az ottani „szentháromsági” körben – a bíróságon, az ügyészségen és az ügyvédi irodákban - egyre-másra jutnak eszembe, mikor, mennyiszer volt már erre dolgom. Így megnéztem, máig megvan az udvari garázssor, ahol apám tárolta a hivatali Pobedát.

Szinte önkéntelenül idézőknek fel az ottani emlékek. Amikor tinédzserként lelepleztem a szomszédunkat, hogy tőlünk lopja az áramot. Majd volt egy vicces esetem is, amikor a tapolcai felső szomszédunk illegálisan vezette át a vizet. Tagadásra nem sok oka lehetett, de az ítélet meghozatala után mindannyiunkat megnevettetett, amikor kifakadt: miként lehet ő alperes, amikor a háza felettünk van a Fenyő utcában.

Majd később, bűnügyi tudósítóként heti rendszerességgel jártam be a bírósági kezelőirodára. A nyolcvanas években megadatott az a lehetőség, hogy mazsolázhattunk a periratok között. A bírósági titkárok bármikor szívesen ajánlhattak témát, így esett meg, egyszer csak jégre vittek. Egy olyan kínos, kényes ügyet nyomtak a kezembe, amelynek az elítéltje az akkori fontos ember rokona volt. Esküszöm, nem tudtam, nem sejtettem, távol állt tőlem az ilyen fajta bátorság. Meg is lepődtem, a cikk megjelenése után szokatlanul sokan gratuláltak a merészségemhez. Noha csupán lépre vittek, legfeljebb vakmerő lehettem. A lényeg, megvolt a böjtje, hiszen a hatalom mindig megbocsájt, de nem felejt.

Miután mindig jóval idő előtt csekkolok be a tárgyalásokra, jut idő a hosszú, félhomályos padokkal teli folyosókon való bámészkodásra. Eszembe jut, annak idején még a matinéjegyeknél is olcsóbban lehetett a nyilvános pereket meghallgatni. Telente sok idős ember kedvenc szórakozása volt a kifüggesztett tárgyalásokon való ücsörgés. Ott melegedtek, vagy nyáron hűsöltek. Manapság ritka a zsúfoltság, viszont egyre- másra látni megbilincselt kezű, rabláncon tipegő, totyogó vádlottakat.

Észrevették-e már, hogy a tárgyalótermek ablakainak a zöme nem az utcára néz? Még feltűnőbb a folyósok által határolt belső udvar, ahol néhány műanyag szék és asztal arra utal, akár élet is lehet ott. Miközben ezen tűnődtem, egy bennfentes elárulta, van valaki - mindig is volt -, aki nemcsak a bíróságon dolgozik, hanem ott is lakik. Hogy mennyire lehet kellemes az élete, aki ebben a monstrumban tölti élete javát, nem tudhatom. Nem is irigylem. Állítólag szabadsága idején a helyettesítő gondnoknak is van egy vendégszobája. Az állandó lakó viszont nonstop, még hétvégekre sem hagyhatja magára a riasztókkal teli épületet. Ő az, aki - ha megszólal a csengő - éjnek idején pizsamában, egyedül járja körbe a többszintes házat.

A belső udvart négy magas emeleti szint árnyékolja be. Délidőben akár napfény is érheti ezt a kertet. Mégis nehezen hiszem, van-e valakinek hangulata ebben a komor környezetben ejtőzni…