A Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, rendező, színész és matematikus. Összeegyeztetni nehéz mindezt, ahogy szétválasztani is. Indulásról, hitvallásról és kijózanító bukásokról beszélgettünk Béres Attilával.

- Az első nagyszínházi darab, aminél szabadkezet kaptam rendezőként, az Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éccaka című szatírája volt – ekkor még harmadéves egyetemista voltam. Az első magyarországi rendezésem pedig a Valahol Európában volt Egerben a Gárdonyi Géza Színházban. Még a bemutató dátumára is pontosan emlékszem: 2002 október 5-én volt. Ennek az előadásnak sokat köszönhetek, valamiért nagyot robbant abban az időben: volt a POSZT-on, élőben közvetítette a televízió, és igen pozitív kritikát kaptam. Egyben meghatározta azt is, hogy később sok zenés előadást készítettem.

A Miskolci Színházigazgató arról is szót ejtett, hogy akkoriban benne is, mint sok más fiatal rendezőben, erősen dolgozott egyfajta megfelelési kényszer.

- Akkoriban voltak olyan fontos műhelyek, mint a Katona vagy a Krétakör. Szerettem volna olyan különleges dolgokat létrehozni, amit ilyen helyeken játszanak. 2002-ben Egerbe kerültem, a frissen odaszerződött, ígéretes fiatal művészekként számon tartott Máté Gábor-osztály több tagjával együtt, olyan nevekkel, mint Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Vajda Milán, Jordán Adél. Az akkori Gárdonyi Géza Színháznak is a közösségépítés volt az ereje, ez pedig emlékezetes előadásoknak ágyazott meg: My Fair Lady, Ahogy tetszik, Oidipusz király és a fent említett Valahol Európában.

Béres Attila elmondta, egy idő után úgy könyvelték el, mint akire nyugodt szívvel lehet rábízni a nagy ívű, zenés darabokat, ilyen munkákra kérték fel főként. Ez a kiépülő skatulya pedig ösztönözte, hogy prózai darabokat rendezzen.

- Őrlődtem, kerestem az utamat. Dolgoztam mindenfelé. A skatulya azonban nem tűnt el: 2006-ban felkértek, legyek az Operettszínház főrendezője. Ezt nem tudtam visszautasítani.

Az útját azonban nem csak a sikerek határozták meg. Volt olyan bukás, amiből saját bevallása szerint jobban tudott építkezni, mint az összes addigi sikeréből.

- 2003-ban a Budapesten a Nemzeti Színházban rendeztem a Györgyike, drága gyermeket. Ez finoman szólva sem úgy sikerült, ahogy a kritika elvárta volna, és még kevésbé felelt meg a színház igényeinek – annak ellenére, hogy minden adott volt ahhoz, hogy jó előadás szülessen. Valószínűleg az én félelmeim is közrejátszottak. Kijózanító bukás volt. Akkor igen rossz érzés volt, ma már azt mondom, iszonyatosan jót tett ez a pofon – a karrierem egyik legfontosabb pontjának látom.

Miskolcon a rendezéseit a sok színészt mozgató, nagyívű darabok jellemzik.

- Ezeknél a munkáknál fontos, hogy zsigerből tudj ötven embert mozgatni a színpadon. Matematikusként tanultam, valahol most is annak tartom magam, jó barátságban vagyok a számokkal, nem félek a sok embertől: hamar el lehet osztani őket, ki lehet találni különböző térhelyzeteket. Emellett rendezői adottság, milyen színpadi méret áll közel hozzád.

A direktor szerint az itteni előadásai között volt kilengés mind felfelé, mind lefelé, de összességében egyenletesnek ítéli a színvonalat.

- A miskolci rendezéseimet, úgy vélem, kis amplitúdójú sinusgörbe jellemzi: ha őszinte akarok lenni magammal, ez a közeg csinált belőlem megbízható rendezőt. Azt mondhatom, a Miskolcon töltött rendezői tíz évemben nem volt óriási pofára esés – ezt viszont nem mondhatom el az igazgatói tíz évem alatt bemutatott előadások kapcsán, de azok építettek minket. Egy nemes bukás iszonyatosan jót tud tenni az ember pályájának. Színházat úgy érdemes csinálni, hogy legyen baromi jó, vagy bukj baromi nagyot. Kijózanít – vallja Béres Attila.