Jegyzet: Emlékezni kell, de ideje továbblépni

Alapvetően optimista, pozitív ember vagyok, mégis múlt hétvégén mintha villám csapott volna belém, mikor otthon, a takarítás közben a rádió híreiben meghallottam: öt évvel ezelőtt kezdődött a koronavírus, avagy a covid világjárvány. Ahogy felidéztem ezt az időszakot, óhatatlanul is bevillantak azok a mémek, melyek arról szólnak, mennyire elszaródott megváltozott a világ.

Például ez:

Vagy ez:

Merthogy megváltozott, az ténykérdés, ma már világszerte covid előtti és utáni világról beszélünk. És valljuk be őszintén, az emberek nagyobb része biztosan kedves nosztalgiával gondol a 2020 előtti időkre és nem hiszem, hogy csak azért, mert az emlékezet megszépítené őket. Sokkal inkább azért, mert az a trauma, amit a lezárásokkal és újranyitásokkal tűzdelt, többnyire otthon töltött másfél év okozott, az nem múlt el nyomtalanul. A másfél év, amit senki és semmi nem adhat már vissza.

Legtöbben jól emlékszünk erre az időszakra. A gyomrom összeszorul arra az estére gondolva, mikor a miniszterelnök hazarendelte a diákokat és bezárták az iskolákat és a következő hétre, mikor elrendelték a home officet. De arra a reggelre gondolva is, mikor bevezették a kijárási korlátozást, mint ahogyan arra a délutánra is, amikor a 2020 novembere és 2021 áprilisa közötti teljes lezárást, lock down-t.

Lehet, hogy egyéni, de a covid miatt hosszú időn át nem tudtam meghallgatni több zenét sem (sőt, néhányat azóta sem). Louis Armstrong What a wonderfull world-jét azért, mert mindig az üres villamos jutott eszembe, amivel hazamentem a home office megkezdése előtti utolsó munkanapon. Daryl Hall & John Oates - Maneater-jét azért, mert ez szólt a vendéglátóhelyen, ahol ültem akkor, mikor bejelentették a második lezárást. A Coldplay Everything's Not Lost-ját pedig azért, mert ebben az időszakban ez lett az ébresztőzeném a telefonom. Hogy emlékeztessen arra, amit a cím is jelent: Nincs minden veszve. És nincs vége a sornak, de nem is a felsorolás a fontos.

Ilyen és ehhez hasonló pillanatok valószínűleg mindannyiunk tudatába vakuemlékként égtek be, fájdalom, félelem, frusztráció és talán sokunknál düh is kapcsolódik hozzájuk. Ezzel magyaráztam azokat az indulatokat is, amelyek azon hírek alatt szabadultak el a közösségi médiában, amelyek erről a gyászos évfordulóról emlékeztek meg. Emlékezni kell, de talán kicsit túl korai még az emberiséget erre a másfél évre emlékeztetni. Szóval, talán nem meglepő, hogy elkészültek ezek a 2020 előtti világ felé nosztalgikusan tekintő mémek. És az sem, hogy valószínűleg sokunk egyetért vele.

Szóval, bár optimista ember vagyok alapvetően, mégis a fenti a gondolatmenet futott végig a fejemben szombaton, takarítás közben, ahogy a híreket hallgattam. Ebből csak az térített vissza a jelenbe, hogy a rádióban megszólalt, a már említett Maneater. Elmosolyodtam, milyen jó humora van a teremtőnek, de ha már megszólalt, végighallgattam a dalt, amit régen úgy szerettem és utólag: nem is volt ez olyan nehéz, csak a traumát kellett legyőzni. Közben pedig eszembe jutott az is, hogy néhány éve írtam már én a járványról jegyzetet, amiben arról értekeztem: bár valószínűleg ugyanolyan már nem lesz a világ, mint azelőtt volt, jó azért még lehet.

Igazam lett. Tényleg nem lett ugyanolyan, viszont azért nem is teljesen rossz, csak más. Más, de, ha a szívünkre tesszük a kezünket, azért azóta is voltak jó pillanataink. A családdal, a barátainkkal, kollégáinkkal. És végül is kik számítanak igazán? Ugye, hogy ők! Szóval nosztalgiázni lehet, emlékezni kell, de ideje továbblépni. És élni. Ahogy korábban más témában kolleginám fogalmazott, nem túl, hanem át. Éljünk, mert nincs minden veszve és a világ azért még mindig szép. És ezeket már nem csak az optimizmusom miatt mondom.

Most, hogy ezt így kiírtam magamból, úgy döntöttem, adok nekik egy újabb esélyt és hosszú évek után hazafelé újra meg is hallgatom azt az Armstrong, meg azt a Coldplay számot is.