Más volt, erősebben élt bennünk a hírlapírói vadászösztön. Az átkosban megszoktuk, a karamboloknál, a nagyobb katasztrofális tűzeseteknél még a rendőrséget vagy akár a mentőket is megelőzve értünk a helyszínre. A rendszerváltás után viszont már mindenütt megvoltak a beépített embereink, akik idejében riasztották a tévéseket és a fotósokat. Kölcsönösen előnyös szimbiózisban dolgoztunk a tűzoltókkal és a baleseti helyszínelőkkel.
A kilencvenes években már olyan okoskütyüink voltak, amelyekkel lehallgathattuk az akkor még nem kódolt rádióforgalmazást az úgynevezett halálsávnak nevezett frekvenciákon. Az Észak-Magyarország szerkesztőségében Puskár Tibor kollégámnak volt először ilyen fülelő rádiója. Árpád 1, jelentkezz – ez volt a rendőrségi ügyelet kódolt megnevezése –, mire pontosították a tragédia helyszínét, Tibor már a kocsijában ült a fotóriporterrel.
Hasonló volt a lelkesedés a Déli Hírlapnál is. Kollégáim, Horváth Szabolcs és Jakubik László, a szajoli halálos vasúti karambolhoz hamarabb értek a helyszínre, mint a MÁV vezetői és a kormányfő. Majd olyan képes beszámolót készítettek, amelyet még az országos lapok is átvettek. Megjelenés előtt a helyi rádióban is beharangozták a hétfői újságba készült tudósításukat.
Jut eszembe, most pénteken, még a szürkület előtt, magam is felfigyeltem a fél várost beterítő szirénázásra. Az Avastető és a szemközti panelházak rengetege visszaverte a folyamatosan robogó mentők, rendőrök és a tűzoltó megkülönböztető hangjelzését. Sejtettem, hogy valami nagy baj lehet, ha egyszerre ennyi sok szirénázó autó egy irányba dönget a városon keresztül.
Megvallom, nosztalgikus állapotomban gondoltam vissza azokra a szép időkre, amikor kíméletlen hírszerző versenyben, vetélkedésben küzdöttünk az olvasók és a nézők kegyeiért. Ilyenkor feltárcsázhattuk a mentőszolgálat, a rendőrség és a tűzoltóság ügyeletét, ahonnan azonnali készséges információt adtak. Sokszor megesett, hogy olyan eseményekről is beszámoltak, amelyről egyébként fogalmunk sem volt.
Például 1997 őszén, amikor lángra kapott a Deszkatemplom, maguk az ügyeletesek riasztották a médiát. A késő sötétben Jakubik barátom több tekercs filmet kattintgatott. A szókimondásáról nevezetes kolléga nagy igyekezetében több olyan nem odaillő megjegyzést is tett a polgármester füle hallatára, aminek következményei lettek. Míg jómagam fényesre dicsértem az ottani alkotásáért, az akkori polgármester, a laptulajdonosi képviselője arra kért, függesszem fel Laci munkaviszonyát. Nem ellenkeztem, azonban amolyan bújtatott státuszban, némaságra ítélve, megtartottam. Visszagondolva, ez esetben talán jól is döntöttem.
A helyszínen nem néztem meg a leégett tapolcai barlangfürdőt. Minek is, hiszen kollégáim és a civilek elárasztották a közösségi oldalakat a havária részleteivel. Szörnyű a látvány. Jómagamat, mint volt tapolcai lakost, érzékenyen érint a pusztulás, mivel örök kedvencem a barlangban való ejtőzés és a frissítő dögönyözés volt. Akár le is leplezhetem: anno a nyolcvanas években Delneki Micunak, a fürdő legendásan jó vezetőjének köszönhetően néhányunknak jutott egy-egy kulcs a kora reggeli megmártózáshoz. S mint Bástya elvtárs, magunkban lubickolhattunk a teljesen kihalt, üres fürdőben, a frissen feltöltött medencékben. Mennyei élmény volt.
Szívet melengető hír a tragédiában – történelmi pillanat – most egyszerre, együtt két polgármester, egy regnáló és egy hamarosan hivatalba lépő ígérte, újjáépül Miskolc első számú nevezetessége, a turistacsalogató Barlangfürdő. Úgy legyen.
