"Itt ülök csillámló sziklafalon" – Lillafüred, ahol a magyar líra remekműve született

Könnyű lenne azt hinni, hogy egy költő csupán a képzeletéből alkot, hiszen vannak versek, amelyek mögött valódi helyszínek, pillanatok és sorsfordító érzelmek húzódnak meg. József Attila egyik legszebb szerelmes verse, az Óda nemcsak irodalmi remekmű, hanem egy fájdalmas, ugyanakkor ihletett nyári emlék mementója is: Lillafüred sziklái, vízesései és egy rövid, plátói szerelem áll a sorok mögött. A magyar költészet napja alkalmából – amelyet 1964 óta a költő születésnapján, április 11-én ünneplünk – felidézzük az Óda keletkezéstörténetét.

1933 nyarán az Írók Gazdasági Egyesülete szervezett írótalálkozót Miskolcon, amelynek keretében több neves író és költő – köztük Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső és Kassák Lajos – is ellátogatott Lillafüredre, méghozzá a fővárosból induló, erre az alkalomra szervezett különvonattal. József Attila is részt vett ezen az eseményen, ahová – bár akkor még Szántó Judit volt az élettársa – egyedül érkezett. Kapcsolatuk ugyanis nem volt túl rózsás; nemcsak anyagi gondokkal küzdöttek, de a költő visszaemlékezésiben gyakran felemlegette Judit nehéz természetét is.

A találkozó során ismerkedett meg Marton Márta művészettörténésszel, aki azonnal elvarázsolta a romantikus lelkű költőt. Bár kapcsolatuk mindössze pár napos volt, és sosem lépte át a plátói szerelem határát, mégis ebből az ismeretségből született meg az a vers, amelyet sokan a magyar líra egyik csúcspontjának tartanak: az Óda.

Lillafüred vadregényes tája, a Szinva patak vízesése, a Palotaszálló, annak függőkertje és a smaragdzöld vizű Hámori-tó mélyen megérintette a költőt. Az Óda soraiban nemcsak az imádott nő alakja rajzolódik ki, hanem a táj szépsége is visszatükröződik:

„És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.”

Az érzelem, amely a költőt elragadta Lillafüreden, rövid életű volt, mégis mély nyomot hagyott benne. A versben szereplő metaforái pedig egyértelművé tették, hogy az Óda címzettje nem az élettársa volt, e felismerés pedig majdnem tragédiába torkollott.
Szántó Judit később így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor kezébe került a vers kézirata:
„Szombaton hazajött Attila… A levett kabátja zsebéből egy kéziratpapíros fehérlett. Kiemeltem, és olvasni kezdtem. Ő felém fordult és azt mondta: Hiába olvasod, nem hozzád írtam. Ez volt a szerelmi Óda.”

A felismerés mély depresszióba taszította Juditot, aki még öngyilkosságot is megkísérelt. Kapcsolatuk ezek után végleg megrendült, és bár egy ideig még együtt éltek, 1936-ban elváltak útjaik. A költő rövid fellángolása tehát nemcsak egy gyönyörű verset eredményezett, hanem egy személyes traumát is.

Ma a Palotaszálló függőkertjében található József Attila szobra, amelyet a költő születésének 100. évfordulóján avattak fel. Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása nem csupán József Attila alakját örökíti meg, hanem az Óda sorai is megjelennek mellette, egy női alakba rajzolva a vers érzéki és fájdalmas világát.

A költő lehunyt szemmel áll a vízesés mellett, mintha még mindig a verset írná fejben, elmerülve a természet zenéjében:

„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz – idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.”

Az Óda ma már nemcsak a magyar irodalom kiemelkedő műve, hanem Lillafüred időtlen jelképe is: a szerelem, a természet és a költészet találkozásának színtere. Egy röpke pillanat ihletettségéből született örökérvényű sorok, amelyek évtizedek múltán is megszólítják az olvasót. Lillafüred így nem pusztán József Attila számára jelentett menedéket és ihletet, hanem az olvasók számára is memoárja annak, hogy a költészet – még a legfájdalmasabb érzésekből is – képes maradandó szépséget teremteni, pláne akkor, amikor ehhez a Hámor völgye nyújtja a díszletet.

„Közvetlen” járat Budapestről Lillafüredre
Amikor József Attilát megihlette a lillafüredi táj szépsége, már három éve állt a Palotaszálló, az épület pedig nemcsak a környék turizmusát, de annak megközelítését is nagyban befolyásolta.
A frissen átadott szálló olyannyira vonzotta a turistákat, hogy a MÁV még közvetlen járatokat is indított Budapest és Lillafüred között. Bár ez elsőre furcsának tűnhet, de Miskolc kötöttpályás közlekedésének története többek között ezt az érdekességet is tartogatja az abban elmélyülni vágyóknak.
Az 1970-es évek végéig három párhuzamos kötöttpályás vonal futott Miskolcon: a Tiszai pályaudvartól a Vasgyárig vezetett a MÁV vonala, szintén a Tiszai pályaudvartól Diósgyőrig vezetett a villamoshálózat, a Szent Anna tértől Diósgyőrön keresztül Lillafüredig pedig az erdei vasút vonala húzódott, többek között a Ládi rakodónál a Vasgyárat is érintő szárnyvonallal. A „közvetlen” járat tehát az alábbit jelentette: a Keleti pályaudvartól indulva előbb a Tiszai pályaudvart, majd onnan lekanyarodva a vasgyári iparvágányra a Ládi rakodó végállomást jelentette, ahol az utazóközönség átszállt a LÁEV kisvasútjára, amely röpke egy óra alatt felpöfögött Lillafüredre.