őpicgevÜ – kitépett tündérszárnyak

1

Molnár Ferenc Üvegcipőjét több neves színház is felpróbálta mostanában: 2022-ben a Pécsi Nemzeti Színház mutatta be, 2023-ban pedig előbb a Vígszínházban majd Miskolcon állították színpadra az 1924-es történetet.

„A boldogan éltek, amíg…” – típusú lezárás azonban beindította Lőrinczy Attila képzeletét, aki dramaturgként segítette a rendező, Keszég László munkáját és a miskolci előadást. Ennek a „mi lett volna ha” játéknak a termékét láthatjuk szombaton a kamarában. Ekkor tartják ugyanis Az üvegcipőn túl ősbemutatóját. 

A Miskolci Nemzeti Színház a következőképp írta körbe a folytatás ötletét:

„Az üvegcipő című Molnár Ferenc vígjáték ott ér véget, hogy a tizennyolc éves cselédlány, Irma, és a nála harminc évvel idősebb, morózus bútorrajzoló Sipos úr egymásra találnak. Tiszta sor, hibátlan happy end, kéz a kézben irány a boldogság...  Ám a premiert követő banketten, amikor a Császár Pált játszó Tegyi Kornél és a darab dramaturgja, a drámaíró Lőrinczy Attila koccintott egyet a bemutató örömére, a fiatal színész felsóhajtott: „Hát, azért kíváncsi lennék, mi lesz ebből a szép szerelemből!" A drámaíró pedig azonnal érezte, hogy ragyogó ötletet kapott; nagyszerű lehetőség belegondolni abba, hogy közvetlen folytatásként, ugyanazokkal a szereplőkkel hogyan alakulhat tovább ez a különös szerelmi történet kettejükkel, valamint a rútul elhagyott idősödő Adéllal, a fiatal szívtipró Császár Pállal és a többiekkel...”

Csütörtökön tartották a darab fotóspróbáját, ahol először villantották meg szűk közönség előtt az új darabot. Mert amit Keszég László színpadra vitt, nem egy egyszerű folytatás.

Itt viszont érdemes megállni egy szóra. Mikita Gábor színháztörténészt, aki szintén végignézte a próbát, kifelé menet arról kérdeztem, a múltban mennyire volt jellemző, hogy helyi szerzők darabjait mutatták be Miskolcon. Mint kiderült, a dolog nem példátlan, az utóbbi húsz-harminc évben viszont nem igen fordult elő ilyesmi. Sőt, korábban sem volt mindennapi.

Talán kabai lóránt és Zemlényi Attila négykezese, a teátrum 200 éves évfordulóján kiírt dráma pályázat (megosztott) első helyén végző Vasgyári eklogák volt az, ami áttörte a gátat.

Ősbemutatókat viszont jóval többször láthatott a helyi publikum. Ha csak az elmúlt tizenpárévre szorítkozunk, a Mi és Miskolc, az Agavé és a komplett Elza-trilógia - és bizonyos értelemben az Erdély Tündérkert is - a helyi társulatra íródott.

Most pedig olyan színházunk van, olyan évet írunk, hogy januárban saját operát mutattak be, februárban saját dráma debütál Miskolcon.

Az előadás egyébként kifejezetten átgondolt. Hangvételében, látványában és karaktereiben is kiválóan követi az Üvegcipő idomait.

Lőrinczy Attila viszont anyagot váltott. Az üveget összetörte, és kemény bőrből formázta a saját lábbelijét. Az üvegcipőn túl ugyanis egy visszafelé olvasott tündérmese. Ébredés egy szépen induló lázálomból. A tündérmesének kitépték a szárnyait, és a sárba húzták azt, ami felfelé szállt. És mindez - bár szvszorítóan hangzik - egyáltalán nem tesz rosszat az alapműnek.

Azt azonban érdemes hozzátenni: nem lehet a sorsra fogni, ami történt. Nem egyetlen elkerülhetetlen végkifejlet felé robogott az Üvegcipő, ez a végzet nem volt belekódolva a darabba. A szerző, Lőrinczy Attila alakította Az üvegcipőn túl eseményeit úgy, ahogy.

Amit látunk a függöny legördülte előtt, viszont nem a vég: egy újrakalibrált kezdet. A teátrum dramaturgja összepászította, ami nem passzolt eredetileg, ehhez pedig fűrészt és kalapácsot használt. 

Nem szeretném elárulni pontosan a cselekményt, így - a fentiek után - csak annyit írok: magával ragadó, érzékeny előadás született, ami nem csak azoknak ajánlott, akik szerették az Üvegcipőt.