Jegyzet: Fekete macska a pulton

Eljön az idő, amikor élesebben emlékszünk a fél évszázaddal korábbi történésekre, mintsem arra, mit is reggeliztem ma. Kopik a biológiai merevlemezem, viszont gyakrabban jut eszembe sok olyan, amit akár már elfeledhetnék. Például ébren álmodom, hogy érettségi után három nappal bekopogtam a megyei lapkiadó vállalat főkönyvelőjéhez. Farmerban, trikóban és vietnámi strandpapucsban, azzal az eltökélt szándékommal, hogy újságíró akarok lenni. Koltai Józsi bácsinak megemlítettem, hogy együtt voltak katonák a nagybátyámmal. Nem kertelt, őszintén mondta, ez nagyon kevés a felvételhez. Igaza is volt.

Mintha ma lenne, 1969 júniusában ugyanilyen hőség tombolt. Ennek ellenére nem adtam fel. Addig bolyongtam a Bajcsy-Zsilinszky utcai, csupa üveg sajtóházban, mígnem egy hét múlva már mindenki fogadta a köszönésemet. Kivel a földszinti büfében, kivel pedig a mindig félhomályos folyósokon futottam össze. A ház végi nyomdától a negyedik emeleti miskolci rádióstúdióig mindent bejártam. Végül annyira megszoktak, hogy volt osztálytársammal, Varga Rudival megkaptuk a 306-s számú gyerekszobát. Mint külsősök igyekeztünk, hogy észrevegyenek, gyártottuk a híreket, a tudósításokat, és a kéziratokat próbáltuk észrevétlenül az olvasószerkesztő íróasztalára csempészni. Sértődés ne essék, de a nagynevű idős kollégák nem erőltették magukat. Minek is tették volna, a protokolláris és a nemzetközi pártkongresszusi hírek, a távirati iroda kötelezően megjelenő cikkei bőségesen megtöltötték a lapot. A hétvégén megjelenő kőnyomatos vicceket pedig készen küldték cenzúrázva.

A mostanihoz hasonló kánikulában kevesen ücsörögtek a szerkesztőségben. Ónodvári Miklós - akkoriban olvasószerkesztő - asztaláról Oravecz János főmunkatárshoz került az első cikkem. Elolvasta, majd két ujja közé csíptetve rohant végig szobáról szobára, kiabálva, ki az a Szántó. Gyorsan lelepleződtem: a Fekete macska a pulton című, húszsoros remekmű a saját szellemi termékem. Egyben a szerkesztők döntöttek, a holnapi számban az utolsó oldalon jelenik meg az írásom. Dagadt a mellem a büszkeségtől.

Ez volt az első, saját nevemen megjelenő cikk, amelyet archiváltam. Kivágva az utókornak, az unokámnak. Innentől – ki nem tette volna ugyanezt – jó ideig gyűjtögettem az emlékezetesebb írásokat. Mígnem felhagytam ezzel a hiábavaló személyes hiúsággal. Ne feledjem, az elsőt még promotáltam is, felhívtam a barátaimat, ismerőseimet, ki ne hagyják az aznapi lapszám olvasását.

Augusztusban pedig már rám mosolygott a szerencse. Azt vettem észre, hogy a megyei mellett egy városi napilap kiadására gyúrnak az enyémmel szomszédos szobában. Innentől oda hordtam az írásaimat.

Talán kevés volt az ember, vagy valamit jól csinálhattam, mert néhány napon belül az első főszerkesztő-helyettes egy állásajánlattal lepett meg a liftben. Elsőre ugratásnak véltem, amikor kollégának szólított. Ő volt Bekes Dezső Aranytollas újságíró, aki Csala László főszerkesztővel és Bohus János olvasószerkesztővel megteremtette a vidék első bulvárnapilapját.

Már nem sokan vagyunk, akik az alapítástól a Déli megszűnéséig jelen voltunk. Fontolgattam is, hogy állítsunk emléket Miskolc város hajdani napilapjának. Írásban már többen is megénekeltük az alapítás krónikáját. Mi lenne, ha ezen kívül egy szerény emléktáblát is kihelyeznénk az utolsó szerkesztőségi épület utcai frontjára.
Déli Hírlap 1969-2002. Az emléke szívünkben és a könyvtárakban tovább él.