Az utóbbi évtizedekben számos olyan horgásztrend alakult ki, amit látva biztos értetlenkednének a múlt század keményvonalas pecásai. Az egyik ilyen a „catch and release” forradalom, ami a kétezres években terjedt el a hobbihorgászok körében is Magyarországon. Az angol szakszó tulajdonképp annyit tesz, „fogd ki, majd engedd vissza”. Ha pedig rekreációs sportként tekintünk a horgászatra, nem pedig a „catch and filézz” – így szokták kifordítani a megrögzött húshorgászok a szabadon engedős mozgalom jelszavát – elvet követjük, akkor hirtelen teljesen más értelmet nyer ez a tevékenység.
Élménysport
Korábban az volt a cél, hogy a legtöbb halat akasszuk meg a legkisebb ráfordítással. Ennek az iskolának az eszközei a gombostűből hajlított horgok, a fűzfából készült, egyszer használatos pecabotok, a zsinegdamil meg a különböző önakasztós rendszerek. Régen a leleményes horgász vett egy adag zsinórt vagy madzagot, az egyik végét egy bokor erősebb ágához kötötte, a másikra horgot applikált, majd egy kővel lesúlyozva vízbe dobta a szereléket, amire az éhes hal szépen felakasztotta magát. Ezt akkor találékony megoldásnak hívták, ma rapsickodás a neve.
Most a horgászok többségének ez a sport arról szól, hogy minél nagyobb halakat csévéljenek a partra. Ezek fényképezés után visszakerülnek a vízbe. Persze a fotózást megelőzi egy szabályos horogszabadítás, sebfertőtlenítés és pihentetés a pontybölcsőben vagy -matracon.
A sportra pedig hihetetlenül komoly és szerteágazó iparág épült. Attól függően, hogy milyen halat akarunk szákba csalni, választhatunk különböző méretű, fajtájú és ízesítésű csalikat. Gumi- és csemegekukoricák, bojlik, horog- és etetőpelletek, techno és sima pufik garmadája várja a horgászokat a szakboltokban. Beetetés néven pedig olykor annyi kukorica – vagy egyéb szemes, esetleg felhőt képző anyag – kerül a vízbe, amit dédi mamánk moslékon nevelt malackája a vágyakozástól könnyes szemekkel nézne.
A botok és orsók közül is akkora a választék, amit egy laikus csak ámulva néz: teleszkópos, bojlis, távdobó, surf, feeder, spicc, rakós, match – csak néhány azok közül a típusok közül, amikkel találkozhatunk.
Pici peca
Múlt hétvégén horgászversenyt tartottak a Szinva Örökség Napok apropóján a várost átszelő patak alsó szakaszán. Bár elsőre furcsának hathat, a Szinva is horgászható, ám a módszert gondosan meg kell válogatni. Itt nem kellenek a 120 méteres dobások, sem a diszperzites vödörnyi etetőanyag. A békés halak kifogásához egy spiccbot, 4-5 méter vékony damil, egy apró, mondjuk 24-es méretű horog és egy kis doboz csonti bőven elég. Ám van egy sokkal érdekesebb taktika is: az ultralight pergetés. Ez a keresőhorgászat egyik típusa, amikor mi megyünk a halak után, nem pedig letáborozunk egy álláson, és várjuk, hogy megtaláljon minket a kapás. Ennél a végletekig kikönnyített stílusnál egy igen apró, 3-5 centis, nagyjából 2-4 gramm súlyú műcsalit vezetünk a vízben, ami hajazhat kishalra, de akár valamilyen ízeltlábút is mintázhat.
Egy rugalmas pergetőbottal, hozzá illő méretű orsóval és leheletvékony zsinórral indulunk a halak nyomába. A csalit bedobjuk, majd egyből feltekerjük. A vízben vontatott műhal ilyenkor a sérült zsákmányhalak mozgását utánozva ingerli kapásra a ragadozókat. A Szinva esetében főként domolykókat, sügéreket, elvétve pedig pisztrángot is lehet akasztani. Így leírva egyszerűen hangzik, ám a pergetőmódszer lelke a helyes technika és a vízismeret, ezeket pedig csak sok gyakorlással lehet elsajátítani. Ez a fajta tapasztalatszerzés pedig, ha a túrázás egy fajtájaként tekintünk rá, igazi természetközeli kikapcsolódást ígér.