Majdnem kocsmát nyitottunk

Hernádvécse a világ közepe, mamám szülőfaluja. A község elején máig is áll anyai nagyapámék düledező sarokháza. Töredezett cseréptetővel, kidőlt tűzfallal. Felerészben kármentős kocsma. Oda néz ki a Hernádra, a patakra, egybenyíló szatócsbolttal. Csaknem száz évig szolgálta az ottaniakat. Jómagam nem sokat gondoltam minderre. Talán a rendszerváltáskor, amikor kezembe nyomták a titkosított káderlapomat. Meglepetésemre itt olvastam először őseim kereskedői múltjáról.

A múlt század nyolcvanas éveinek végén, családfakutatás apropóján, kameráztam végig először a települést. Messziről jött idegennek álcázva magam szociográfiai dokumentumfilmet alkottam. Sejtettem, a kutyát sem érdekli, de számomra minden kockája aranyat ér. Nénikéket faggattam, milyen volt a falu egyetlen boltja, mit kínáltak, mit vettek, vásároltak. Megerősítették, amit édesanyám gyakran mesélt, sosem voltak zárva. A kocsma nonstop élt. Ignác bácsit éjszaka is felzavarhatták egy féldecire.

Villám, őseim legendásan okos bokszerkutyája, a helyi báró ajándéka, magában őrizte a boltot. Ha üres volt, bekiabáltak a portára, mire Hermina nagyi a raktár felől azonnal a viaszosvászonnal leterített pult mögött termett. Liszt, cukor, só, zsír és egyszerű fűszerek, alkalmanként gyarmatáru, cigaretta, dohány, cipőfűzőtől a varrótűig minden vevőre várt. Az üveges savanyú cukor is mint apró váltófillér, a gyerekek vágya. A petróleum és a kanóc volt a sláger, a lámpa viszont csak rendelésre jött. Ami meg hiányzott, feljegyezték, hogy beszerezzék.

A felírós füzetből néhányat sikerült megőrizni, amolyan kordokumentum, pontosabb, mint a hajdani lakónyilvántartás. Itt senki nem fizetett előre. A rovancs csak napszámosztáskor vagy az őszi betakarítás után lehetett. Kamatmentesen.

Úgy az ezredforduló után mamámmal is körülnéztünk a valamikori portán. A főút felé néző boltajtóknak már nyoma sem volt. A hosszú, tornácos, omladozó épületbe úgy rontott be anyukám, mintha csak tegnap hagyta volna el a házat.

Nyomorúságos környezetben találtuk magunkat. Mamám - túl a kilencvenen - egy különleges szerepjátékkal lepte meg a csaknem vele egykorú idős asszonyt. Tudja mi volt itt? Ez a kocsma dühöngője. A láda teli volt finánc nem látta törköllyel. A falon, a Small pasztával szemben feszített a házirend. A jegyző csak azért járt be naponta többször, hogy leellenőrizze a rendeletet, nincs-e rajta ártó légypiszok. S ha már ott volt, szomjat is oltott.

Mamám mindenkit elvarázsolt, engem is, láttatni engedte, nem akármi történhetett a falu fórumának számító boltban. Úgy mesélt a csobogó patak partján terpeszkedő házról, boltról, portáról és a mögötte már lebetonozott cefretárolóról, mint a paradicsomi, világbékebeli szigetéről.

Majd egy váratlan fordulat történt, drága mamám ott helyben fejébe vette, visszavesszük a birtokot. Rájött, 1946 nyarán túl olcsón, hatezer forintért adtak rajta túl. Szerencsém volt, a polgármester asszony belement a színjátékba. Magához hívatta a jelenlegi tulajdonost, akit előre felvilágosított, egyikünket se vegye komolyan. Majd mamám a friss élmény hatására előállt, meggondolta magát, elherdálták ősei örökségét, és most – hozzátette, nem sürgős – visszakérné az ingatlant. Boltostól, kocsmástól.

Nagyon röstelltem magam, de anyukámnak sosem tudtam ellent mondani. Megsajnáltam az akkori tulajdonost, aki szemmel láthatóan bizalmatlanná vált. Gondolkodási időt kért. Sutyiban háromezer forinttal akartam kárpótolni, Nem sikerült, megsúgta, nem kéri a foglalót.

Hazafelé anyukám, Jolika, Encs környékén szólalt meg először. A visszapillantóból láttam, huncut mosollyal jegyezte meg, minek már nekünk ez a romhalmaz. Ezek meg elhitték, hogy visszavennénk.
Megkönnyebbültem, pedig már elképzeltem, hogy újranyitjuk a kocsmánkat…