Milyen a MOST Balatonja?

Nekem a Balaton…

1. a Riviéra

2. a magyar tenger

3. posztszocialista üdülőparadicsom

4. túlárazott turista csapda

Divattá vált összehasonlítani évről évre a balatoni árakat a tengerparti nyaralások költségeivel. Könnyen teszünk relációjelet egy-egy utazás tapasztalatait summázva, de az is elég, ha egy barát rokonának ismerőse kiposztolja: egy Balatonon töltött hét drágább, mint egy törökországi üdülés. Sőt,

a sajtos tejfölös drágább, mint a dürüm, a vízibicikli bérlése, drágább, mint egy órát jet-Ski-zni a Földközi-tengeren, pláne annak tükrében, hogy az Ararát magasabb is, mint a Badacsony.

Tisztázzuk: a pénz fontos. Valóban nem mindegy, mennyit költünk a vakációra, hiszen egy öttagú család nyaraltatása komoly terhet jelent, legyen szó belföldi vagy külföldi úti célról. Az viszont tagadhatatlan, hogy él a fejünkben egy kép a magyarok tengeréről. A kérdés, ez a kép mennyire áll közel a valósághoz.

Alig néhány évtizede a Balcsi még mindig egyet jelentett a posztkádári habzsi-dőzsivel. A márkára vadászó Zimmer Ferik világa volt, ahol a paprikafüzéres, kockásterítős éttermek csalogató tábláin előbb nagybetűvel, németül volt feltüntetve a kínálat, és az ismételt apró betűs rész szólt csak a hazánkfiainak.

A neonszínű fecske úszónacik, és a külföldi rokonoktól örökölt Adidas pólók paradicsoma, ahová letekert ablakú Zsigulikon gurultak be a jómódúak, és a bőröndjeiket a vonatról levonszolva érkeztek a kevésbé tehetős családok.

A strandok népe a lángos, a főttkukorica és a pálcás Leo bűvöletében mászkált az ötvenfilléreseket számolgatva a büfésor és a törölközővel letakart szatyorszéf között. Ahol a csúszdával szerelt vízi bicikli jelentette a luxust, a sült keszeg és a hekk pedig olyan volt, mint a Balatoni világos: csak a parton esett igazán jól. Ez a világ rémlik fel sokaknak, ha a Balatonra gondolnak: egy átmenet a modern kor és a romanticizáló nosztalgia határán.

Nem mondanám, hogy amikor néhány napja Balatonmáriafürdő felé robogtam az M7-esen eszembe jutott volna ez a kép. Ujjongtunk, amikor a tó megcsillant a távolban, de körülbelül ennyiben ki is merült a gyerekkori emlékek megélése. Történt ugyanis, hogy Siófok magasságában százharmincas tempónál erősen rázni kezdett a kocsi. Szerencsésen lassítva lehúzódtam a leálló sávba. A jobb első gumimon nagyjából húsz centis szakadás volt. Benyomtam az elakadásjelzőt, kiraktam a háromszöget, és nekiálltam kereket cserélni. Mankókerékkel robogtunk tovább. Közben realizáltam, hogy ez minden turista rémálma: teljes kiszolgáltatottság, létfüggés a Balaton lerobbant autósaira utazó szerviz cápáktól.

Végül szerencsésen megérkeztünk Máriafürdőre. Még este rákerestem a helyi gumis szakikra. A legtöbb jó értékelést egy fonyódi szerviz kapta. Másnap felhívtam őket. Itt jött az első meglepetés: normálisan fogadtak, megrendelték a szükséges gumit, előre tájékoztattak az árakról, sőt, azt is elmondták, nem tudok pillanatnyilag kártyával fizetni náluk, mert bedöglött a terminál. Másnap írtak, hogy megérkezett a két gumi – ráadásul egy top márka terméke. Munkadíjjal együtt 60 ezerből megúsztam a dolgot: meglepődve konstatáltam, ez Miskolcon sem lett volna sokkal olcsóbb.

Ez azonban csak egy tétel a most Balatonjának listáján. A paprikafüzéres vendégnyúzókat lassan kiszorították a modern felfogású helyek: 2700 forintért ebédmenüt ehetünk egy olyan helyen, ami elnyerte az ország legfelkapottabb gasztrokalauzának ajánlását. Sőt, többnyire a mai városi gasztronómia szempontjából is értelmezhető éttermekkel és árakkal találkoztam:

olasz pizzériák, kézműves street foodok és grillteraszok szívják el a levegőt az áraikban horror fatányéros-gulaschsuppe-s helyek elől, ahol mini bográcsban lógatják elénk az ebédet plusz ötezret felszámolva a hamisítatlan magyaros hangulatért.

Oké, a boltokban minden kicsit drágább, mint itthon, mintha tízszázalékos „Balaton adót” fizetnénk, de ez egy-egy bevásárlás során már alig érzékelhető többletet jelent. A fagyi egy újabb sarkalatos pont. Balatonmárián ugyanis két olyan hely is van egymás mellett, amelyek rendre neveznek országos és európai fagyiversenyeken. Mondhatni, az egy főre eső díjnyertes fagyizók száma alighanem itt a legmagasabb az országban. A kínálat ennek megfelelő: a hagyományos ízek ölelésében találunk meglepő kombinációkat is, mint a kesudió és datolya vagy a homoktövis és a mangó párosítása. Ezen felül extrém ízeket is kóstolhatunk:

tölcsérbe került a sajtos-tejfölös lángos, az édes, főtt kukorica, az uborka némi lime-mal, de van egészen bizarrul ható Balcsi hekk ízű fagyi is.

A cukrászda nem viccel: a tárolóban a fagyin keresztbefektetve egy sült hekk jelzi, nem konfekció ízre számíthatunk.

A vízisportok tekintetében már a szabad strand is izgalmas lehetőségeket kínál: a vízibiciklizés mellett egy és kétszemélyes kajakot és Sup deszkát is bérelhetünk. Jó, a víz nem volt azúr, sőt, inkább saras színű, de állítólag ez a közelmúlt viharjainak az eredménye.
Összességében ki kell mondanom – a déli parton szerzett tapasztalataim alapján –, hogy a Balaton utolérte önmagát.

A Balaton nem egy fröccsöntött gagyi a bazársoron, amit túláraztak a profit reményében. Nem a retró feelingre épülő turicsapda, ahol minden a nyaraló emberek szisztematikus lehúzására épül.

A Balaton nem drága. Ha már viszonyítani kell, azt mondanám, sajnos az élet drága akár Miskolcon, akár máshol. A Balcsi bevárt minket ebben a tekintetben, és már nem nagy az előnye a hétköznapi árak tekintetében, mondjuk egy vármegyeszékhellyel szemben.

Szóval a „nekem a Balaton…” kezdetű felvetés lehetséges válaszai közé érdemes odatenni egy kiegészítő opciót is:

d; a kellemes csalódások tava.