Rómeó és Júlia - Béres Attila a jövőnek rendez

Tombol az ősz, a varázslatok és a hűvös szelek időszaka. Ilyenkor pedig szinte nem is kell csalogatni a nézőt: az ember egyszerűen jobban vágyik a színházba. A helyi teátrum azonban nem veszi félvállról az évadot: igencsak megdolgoznak a nézők figyelméért: szeptember 20. óta a pénteki lesz az ötödik bemutatója a Miskolci Nemzeti Színháznak. 
Előzetesen azt lehetett hallani, hogy a Béres Attila rendezte Rómeó és Júlia megosztó darab lesz. Két dolog biztos. Egyfelől nem a megszokott, klasszikusan szép előadást láthatjuk. A Miskolci Nemzeti Színház igazgatója alaposan újragondolta Shakespeare legfőbb művét. Az eredeti darab ismerete itt ugyanis nem jogosít fel arra, hogy elbambuljunk.

A miskolci alkotásnak mondhatni Bazz Luhrmann 1996-os filmje szolgál leginkább alapul. Annak a módszertanára, szemléletére és megoldásaira épít a rendező – de azt is rendesen felforgatja. A néző ül, csodálkozik, és muszáj figyelnie, mert minden idők egyik legismertebb történetét úgy dobja le magáról az előadás, hogy nehéz róla spoilermentesen beszélni. Béres Tarantino és Rózsainduló tekerik a réztrombitát egy olyan álomjátékban, amiben a végzet pestisdoktora egyfajta biodíszletként narrálja az eseményeket.

1

Ám a minket bombázó képek sűrűjében lesz klasszikus szépség: irodalmi és színházi értelemben is - ha nem is erre épít az előadás. Mégis, minden ötlet, újítás és arcleszaggató megoldás mellett értjük a szándékot. "Amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük" - hiába tér el az eredetitől, ez a Rómeó és Júlia sztorija más szögekből, más megvilágításban. A színészek pedig korrelálnak a mára archetipikusnak mondható karakterekkel. Júlia szerelmes, Rómeo a reneszánsz irodalom legnagyobb emosa. Mercutio továbbra sem az elvont jót vagy az egyoldalú helyest eszményíti.
Persze az ízlések függvényében a nézők úgy viaskodnak majd, érvelve az előadás mellett és ellen, mint a Capuletek és a Montague-k. És ez a fajta kakofónia talán az, amihez Béres Attila a legjobban ért.
Mindezekkel a teátrum egyik nagy erejét mutatja meg az előadás, azt ami miatt a miskolci az egyik legjobb, kritikusok által is igencsak kedvelt színháza hazánknak: az ötlet erejét. Annyi finomság van minden jelenetben, annyira gazdag allúziókban, humorban és metaforákban, hogy próbára teszi a nézőt.

Emellett piszkosul szép az, amit látunk: a díszlet- és jelmeztervezők igencsak kitettek magukért, bár ez már nem számít újdonságnak Miskolcon. És nem csupán szemkápráztató az, amit alkottak, de mindennek funkciója, szerepe van az előadás során. A szereplők elkárhoznak és megdicsőülnek, ölnek, ölelnek. Unatkozni pedig nincs esélye a nézőnek. Kiváló példa arra, hogy a Netflix korában hogy lehet fenntartani az aranyhal figyelmével bíró nézők érdeklődését is hosszú órákra.

A színház a következőképp foglalja össze a történetet: valahol a távoli Veronában él két család; öregedő, kiégett családfők őrzik a közösségi hagyományt, oktatják a fiatalokat, hogy kell gyűlölni a másikat. A látszatra persze vigyázni kell, a nyilvánosság előtt nincs vita, zárt kapuk mögött fröcsög a gyűlöletbeszéd. Középen maradni nem lehet, nincs pártatlanság, nincs konszenzus, a Herceg is rokon. Az ellenségeskedés okát senki nem tudja, nem is kíváncsi rá, valószínűleg úgy kezdődött, hogy valaki visszaszúrt... Többet talán nem is érdemes írni a sztoriról. Az viszont kimondható, Béres Attila nem a múltnak rendezett, talán inkább a jövőnek töri az utat.