A kedélyeket tovább borzolta az a megfogalmazás is, amely hibásnak minősítette a rendszerváltás után a szovjet csapatok kivonását Kelet-Európa országaiból, így hazánkból is. Az orosz tankönyv ügyéből máskor is botrány lehetett volna, napjainkban azonban különös jelentőséget ad mindennek a Putyin-rendszer ukrajnai háborúja, valamint Magyarországnak Oroszországgal való – Európában minimum sajátosnak nevezhető – viszonyulása. A magyar politikai vezetés hallgatása kétségtelenül beszédes volt az ügyben, ellenzéki pártok, civil szervezetek, 56-os elítéltek és leszármazottaik követelték, hogy a kormány ítélje el a tankönyvben szereplő mondatokat, hívassa be az orosz nagykövetet (más esetben ez megtörtént), vagy legalább olyan vehemenciával utasítsa el a magyarok „megsértését”, mint ezt kisebb súlyú ügyekben többször megtette.

Ha az ügyet megpróbáljuk értelmezni, pár dolgot általánosságban érdemes tisztázni. Először is azt, hogy különböző országok történelemtanárai és történészei előszeretettel elemzik egymás tankönyveit, kifogásolnak egyes szövegrészeket, egyes események bemutatását, vagy éppen a történelmi múlt elemeinek arányait, ez semmiképpen nem új. Az még természetesnek is tekinthető, hogy más-más országok más és más történelemszemléletet tükröző tankönyveket adnak iskolásaik kezébe, amelyekbe becsúszhatnak kisebb-nagyobb torzulások, általában a nemzeti szempontú történelemoktatás által kiváltott elfogultságokként.

Ne csodálkozzunk például azon, hogy a nyugat-európai történelemkönyvek nem a kedélyesen hangzó „kalandozásoknak” nevezik honfoglaló eleink ottani portyázásait, a török tankönyvek sem „mohácsi vészként” aposztrofálják azt, ami a magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiája, és így tovább. Történelemkönyveink néha önérzetesen többes szám első személyt használnak a nemzeti múltra való emlékezéskor, amikor valami pozitívat tettek elődeink (megvédtük, kiharcoltuk stb.), ezt viszont nem alkalmazzák, amikor valami kevésbé dicsőséges szakaszt tárgyalnak, mert a történelem már csak olyan, hogy van benne ez is, az is.

Meggyőződésem, hogy a mostani orosz tankönyvbotrányban nem erről van szó. Azt állítani, hogy 1956-ban fasiszták robbantottak ki a zavargásokat, amelyekkel szemben a szovjet fellépés jogszerű volt stb. – nos, ez már nem tekinthető kedélyes, nemzeti szempontú elfogultság által kiváltott (épp ezért más megfogalmazással tompítható) túlzásnak. Ez bizony történelemhamisítás, sőt még annál is több: 1956-ban ugyanis nem „sajnálatos események” zajlottak Magyarországon, hanem forradalom, továbbá ez a forradalom az 1989-es rendszerváltás, a demokratikus fordulat legfontosabb történelmi előzménye és alapja is volt egyben. Vagyis aki megkérdőjelezi a forradalom alapvető jellegét, a magyarországi demokratikus átmenet létjogosultságát vonja kétségbe.

A második felvethető szempont, hogy tulajdonképp mit is tükröz elsősorban egy történelem tankönyv? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami abban (illetve a történelem tantervekben) szerepel, azt fogják gondolni a jövő generációk a múltról – de ez nem ennyire egyszerű, sőt, mára tulajdonképp nem is igaz. Ha igaz volna, akkor mindazok, akik 1989 előtt jártak iskolába, a marxista történettudomány kliséit kellene, hogy szajkózzák, mert akkor egyfajta könyvből lehetett egyfajta történelmet tanulni. Amit felnőtt korban a történelemről tudunk, egyre kevésbé az iskolai tanulmányaink alapján tudjuk. Ebben sokkal nagyobb a szerepe az egyéni érdeklődésnek, a médiának, az internetnek, vagyis nem csoda, ha az utcán megállított emberek egy történelmi eseményről nem az egykori tananyagot mondják vissza.

Viszont a történelem tankönyvek (azon túl, hogy szerencsés esetben a történettudomány legfrissebb eredményeit tartalmazzák az adott életkori sajátosságoknak megfelelően) mindig pontosan tükrözik az állami emlékezetpolitika elvárásait. (Már ahol van ilyen.) Az állami tankönyveket ugyanis az állam rendeli meg, vagy legalábbis engedélyezi azokat, ellenőrzi, hogy tartalmuk megfelel-e a használatban lévő tanterveknek stb. Az oroszországi tankönyv sem azt tükrözi, amit az orosz emberek a magyar 20. századról tudnak vagy tudni fognak, hanem azt, hogy a jelenlegi orosz politikai rendszer mit szeretne, hogy gondoljanak a történelemről.

És akkor beszéljünk a lényegről: ma Magyarországon az 1956-os forradalom és szabadságharc alapvető jellegét tekintve konszenzusról beszélhetünk, mind a politika, mind a társadalom oldaláról. Minden túlzás nélkül, valóban a magyar nép (akkori szóhasználattal: „dolgozó nép”) alulról jövő, a tömegek szabadságvágyától fűtött forradalmáról beszélhetünk, amely szembeszállt a kommunista diktatúrával, valamint egy idegen nagyhatalom katonai megszállásával. Az orosz tankönyvben szereplő állítás nem a történelmi forrásokból a történettudomány által levont következtetés, hanem a szovjetek által irányított Kádár-korszak hivatalos narratívájának felélesztése.

Önfelmentő, önigazoló szöveg, lényegében ugyanezt tartalmazza az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december 5-i határozata is. Igazságosnak akarja beállítani a szovjet inváziót, a felkelőket pedig megtévesztett, ellenséges politikai erők aknamunkája által irányított csőcseléknek minősíti. (Nem érdemes abba belemenni, hogy a forradalom valóban aktivizálta az 1945 előtti radikálisokat is, ez azonban nagyon is marginális jelenség maradt, nem haladta meg azt a szintet, ami minden forradalom árnyoldalaival együtt jár, de az események alapvető irányításában semmilyen szerepet nem játszott.)

Vagyis a „hivatalos Oroszország” politikailag motivált véleménye tükröződik az ominózus tankönyv-szakaszban, és igazából nem is tekinthető nagyon meglepőnek, beleilleszkedik a Szovjetunió összeomlása utáni orosz politika eseményeibe. Az orosz politikai elit, de az orosz társadalom nagy része is veszteségként fogta fel a szovjet birodalom felbomlását, a korábbi tagköztársaságok önálló államokká szerveződését pedig a „régi dicsőség” elmúlása látványos jelének, ráadásul a nyugati típusú demokrácia sem váltotta be a reményeiket.

Amikor Vlagyimir Putyin autokratikus rendszer-építése bő egy évtizede jelentősen felgyorsult, felgyorsult a történelem újraértelmezése is. El nem hanyagolható részlet-különbségekkel, de mind a cári Oroszországra, mind a Szovjetunióra igaz volt, hogy hódító birodalmak voltak, előszeretettel terjesztették ki befolyásukat más népekre és térségekre, amit mindig meg is indokoltak azzal, hogy valójában csak rendet, békességet és jólétet teremtenek ott, akár a balti államokról, akár Lengyelországról vagy Ukrajnáról, akár a Távol-Keletről volt szó.

Mindezen nem változtat, hogy a tankönyvbotrány után nem sokkal Putyin úgy nyilatkozott, hogy „hiba volt” tankokat küldeni 1956-ban Magyarországra és 1968-ban Csehszlovákiába, mondván, „nem helyes olyan külpolitikai lépéseket tenni, amelyek sértik más népek érdekeit”. Hogy mennyire vehetők komolyan ezek a mondatok, jól mutatja, hogy elhangzásuk idején Oroszország már másfél éve folytatott gyilkos háborút Ukrajnában. (Megjegyzés: Oroszország az általa aláírt nemzetközi szerződéseket sem vette komolyan, nem érdemes tehát a nagy hatalmú orosz elnök nyilatkozatának nagy jelentőséget tulajdonítani – ellentétben a tetteivel.)

Az orosz tankok mostani ukrajnai, illetve 1956-os itteni felvonulása közötti párhuzam napnál világosabb, nagyon elfogultnak kell lenni ahhoz, hogy alapvető különbségek kimutatásával kísérletezzünk. Az agresszív orosz terjeszkedési vágy nevet és politikai álruhát váltott az elmúlt kétszáz évben, de mind az ukrajnai agresszióból, mind a kifogásolt tankönyv-szövegből jól látszik, hogy az orosz nagyhatalmi politika nem tudja elengedni saját befolyás-kiterjesztési vágyát, például Kelet-Európa vonatkozásában sem.

(A szerző történész és egyetemi oktató.)