Az ihlet tengerében az Avasiban

Széchenyi utca 33., kétszintes épület egy szebb napokat látott lépcsőházzal. Valamikor hajdanán ez a miskolci belváros legelegánsabb szállója volt. Körgangos Grand Hotel, minden szobája, apartmanja a főutcára nézett. A hetvenes években már tanácsi bérlakások lettek, eltűnt a földszinti Lukács restaurant és a szálló előtti sárga házikó, a városi vizelde és az örökösnek hitt taxisstand.

Közel, átellenben laktam, így csaknem mindenkit ismertem a házból. Gelbék első emeleti lakása még magán viselte a szállodának készült épület szerkezeti megosztásának nyomait. Már csak kevesen sejtik, hogy a lépcsőház aljában megbúvó kutrica a forgalmas hotel recepciója volt. Később, a nyolcvanas években egy apró butik költözik a helyére, hogy vitrinjeivel fényárba borítsa az omladozó csempéjű kapualjat.

Mi maradt a gigantikus méretű luxusszállodából a nyolcvanas évekre? Az épülettömb por verte udvarán sorjáztak az egymásnak tapasztott kamrák és a vagyont érő garázsok. Forgalmas volt a hevenyészett karámmal kerített kerti söröző, amely már az új világ teremtménye. A hotel egyetlen nosztalgikus emléke az ikonikus, csupa üvegtáblás kávéház, az Avasi. Elvétve magam is megfordulok arra, de Orosz László és Dékány Károly felszolgálók máig is fejből sorolják fel törzsvendégeiket. Állítják, ez volt az utolsó igazi, békebéli vendéglátóhely, ahol egy szimpla és egy pohár csapvíz mellett akár egy-két órát is elücsöröghettek a vendégek, és nem noszogatták őket távozásra, nem hozták ki a kabátjukat a ruhatárból. Hiszen azt is elnézték, hogy az ancugodat csak úgy, a széles műbőrkanapék közé letegyed.

Sorolják, a közeli zsinagógából kicsoszogó öregek ide jártak römizni és ultizni. Délelőttönként amolyan idősek napközije címen üzemeltek. Laci és Karcsi jól emlékeznek Kormos Sándorra, a Keravill nyugdíjas vezetőjére, Grundig Gyulára, a Centrum Áruház igazgatójára, a Galambos – Grosszmann, valamint a Földi testvérekre, Hortobágyi bácsira, a nevezetes magánzóra, Róth Adolfra, Koval Imrére, Frommer Ernőre, Dubi Lajcsira és Béres László bőrdíszművesre. Elmaradhatatlan vendégek voltak Ágoston Ervin és Schwarz Tomi, a két jó barát, és ahogy a filmek végén mondják, még sokan mások. Ki ne feledjem, volt két illusztris visszatérő kollégám is a kávéházban. Máté Iván bácsi, a Déli Hírlap külpolitika szerkesztője, ő bárkihez leült, aki hajlandó volt meghallgatni. Oravecz János kollégám pedig úgy tartotta, egy igazi újságíró a kávéházban körmöl. Kint az életben, az ihlet tengerében.

Egyébként itt, még amolyan, ma már csak a régi filmekből ismert fehér zakós, nyakkendős főurak jártak-keltek a placcon. Mint például Szarka István, Varga László és Szakszón József, akik a későbbieknek mind vezetőállásba kerültek a cég más üzemegységeiben.

Duhajkodásra, kellemetlen afférra egyikőjük sem emlékszik. Életük legcsodálatosabb munkahelye volt ez a kávézó, csupa szeretetre, tiszteletre méltó vendégekkel. Hiszen ők mokka kávén kívül sok egyebet nem rendeltek, de ritka gálánsak volt.

Orosz Laci monda, a kétforintos cechet rendre egy zöldhasú tízessel tudták le. Az egyszerű söntésben, amely farkasszemet nézett a söröző mosdójával, egy nagy, mozdonykazánra emlékeztető, háromkaros presszógép gyártotta a fekete löttyöt. A bélelt kávéba itt keverték bele a feles rumot, hogy a társaság absztinens tagjai se tudjanak erről a cselről.

Étlap az nem volt. Ide nem enni, nem jóllakni jártak. Ide egymásért, a társaságért jöttek az egykorú miskolciak. Ám mégis volt, ha éppen akartak roston vagy rántva májat finom kenyérrel. Esetleg a mosogatólány egy tucatnyi adag zónapörköltöt is kotyvasztott a tálalókonyha rezsóján.

Ám ez már tényleg csak hab azon a bizonyos tortán...