Családi ezüstnek hittem
Nagyapámék egyetlen háborús öröksége egy jó két méter magas, velencei tükrös asztal volt. Apró hibával. Bal felső sarkába, a hosszant elnyúló apró repedés mentén valaki egy színektől hemzsegő rózsaágat pingált. Az ébenfa asztal lábai teli voltak gyöngyház berakásokkal és aranyozott cirádákkal. Gyerekként szerettem ezeket a díszítéseket kapargatni, ám később, ezt a szebb napokat is megért asztalt a családi ezüst kategóriájába soroltam. Majd, amikor 1970 őszén eljött a költözködés ideje, kiderült, a Vászonfehérítő utcai másfél szobás panelbe már az ajtón át sem jutnánk ezzel.
Sokáig házaltam, ajánlottam az Aranycsillag szállodának, a színháznak, de nem olyan időket éltünk, hogy egy velencei tükörért vagy egy fél szobát beborító kristálycsillárért bárki is pénzt adott volna. Így aztán a tükrös micsodát elég bosszúsan magam vertem szét egy baltával a házbéli szomszédok nagy ámulatára. Míg jómagam az elkeseredettségem, dühöm az udvaron levezettem, drága mamám a kiürítés előtt lévő emeleti lakásunkban sírt. Fura egy feje tetejére állt világot éltünk.
Miskolcon mindössze két bútorbolt volt egymással szemben a Széchenyi utcán, de nem volt keletje az antik garnitúráknak. Az egyik a régi Bató-ház alatt, a másik pedig ezzel szemben, a mostani BOKIK székház helyén volt. Persze az igazi raktáruk az egér- és patkányfuttató Baross Gábor utcai tüzérlaktanyában kapott helyett. A fő utcai bolt melletti Beloiannisz, ma már Szentpály utca - sarkán egymást érték a stráfkocsik, ezzel szállították a bútorokat. A Barkas kisteherautóknak még nyoma sem volt. A házgyári lakások átadásának idején csak a fuvarszervezőjük strázsált a lócitromos út mellett. Különben máskor a kocsisok a bakon szunyókáltak, míg a pacik a nyakukon lógó abrakos szatyrokból pótolták a zöld üzemanyagot.
Ismertem az összes, örök borostás, tetovált karú hórukk embert, zömében börtönben kigyúrtak, akik úgy viselték a gurtnit, mint az anyakönyvvezetők a nemzetiszínű szalagot. Mesélték, napi két fuvar után már csak valamelyik Búza téri csehóban keressem őket. Sárosi Pali barátom memóriájában megbízhatunk, szerinte 1976 tavaszán adták át az első Domus áruházat. Az első igazgató Horváth Rezső volt, majd őt követte Fórizs Sándor és Kiss Gyula, csupa iparcikkes dolgozók. Idáig tudtam követni.
A kétszintes, korszerű épület igazi bemutatóterem volt, de lényeges változás nem történt az eladási technikában. Maradtak az előjegyzések, mint az autó vagy a színes tévék vásárlásakor. Haladás volt, hogy itt viszont már nem a hullámpapírt kellett leszaggatni, hogy megnézhessük mit is vennénk. Itt akár le is heveredhettünk a kiválasztott ágyra, kinyithattuk a szekrényeket, s leméregethettük a garnitúrát. Így már könnyebb volt kiböjtölni azt a három-négy hónapot, amíg haza is vihettük a szerzeményünket. Hogy mi lehetett az oka ennek a körülményes ellátásnak? A nagyüzemek exportra termeltek, s többnyire egy- egy börtön mellé települtek és rabokkal dolgoztattak. Egy akkori igazgató mesélte, néhány fiókban találtak sittről indított leveleket és bejegyzéseket, amelyben a rab büszkélkedett a keze munkájával.
Miután a Domus látogatottsága, forgalma egy új, frekventált városrészt teremtett, egy önbizalommal teli iparos hirdetésekkel terítette be a környék kerítéseit. Képekkel illusztrálta, kínálatában méretre készített sezlonok is kaphatók. A nagyiék örökségéből ilyenem is volt, cserélhető fejtámlával. A költözéskor ez is áldozatul esett a hirtelen beviharzó varia és csőbútoros modernizációnak. Ha nosztalgiázom, esküszöm, hogy az enyémnek, annak a csíkos, rolóvászon borítású dikónak spirituális képessége volt. Soha annyi szépet nem álmodtam, mint ezen, öröké sajnálom. De ez is a velencei tükör sorsára jutott.
