A TTH színpad nyitó évadának utolsó vendége a magyar színjátszás egyik nagyvadja volt: Hegedűs D. Géza Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész Márai Sándor sorait hozta el a Tudomány és Technika Házába. A szokásos borral és zongorajátékkal toldott állófogadást sikerült tetézni: az épületbe érkezőket fúvós koncert várta a Tudomány és Technika Háza előtt.

A hétfői – első blikkre – tökéletesen illett az eddigi estek sormintájába Rudolf Hess Tízparancsolata és Laár András önálló estje mellé – egyedül a Háttérsztorik csapott ki a mederből eddig. A mostani mégsem nevezhető onemanshownak: az író ugyanúgy jelen volt, mint a színész, alakot bontott, mondhatni, Hegedűs D. Géza volt az a lepkebáb, amiből kikelt Márai.

A Hallgatni akartam tulajdonképp az Egy polgár vallomásai harmadik, befejező kötete, ami azonban 2013-ig kiadatlan maradt (a címhez tehát hosszú időn át hiteles utóélet párosult). A mű a hitleri megszállás adekvát leletezése, a polgári műveltség végnapjainak elbeszélése. Ez utóbbi szó, elbeszélés, egyben pedig megfogalmazza, mit látott a miskolci közönség hétfő este.

A darab hivatalos leírásában az szerepel: szépirodalmi mű, monodráma változatban. Ezt sugallta a színpadi kép is: régi bőröndök, és egy kopott utazóláda. Ennyi díszlettel dolgozott a darab, meg persze azokkal az elemekkel, ami az utazóládából, mint mobil dolgozószobából előkerültek: írógéppel, fényképpel, könyvekkel, okirattal, ballonkabáttal. Egyszóval egy korabeli értelmiségi teljes páncélzatát suvasztották útrakészre, jelezve,

ez a darab nem egy otthonos korban játszódik, hanem a nyugodt hétköznapokból kiszakítva rögzíti egy valamikori polgár életét.

És ez zavart össze engem, mint befogadót, amikor már negyvenöt perce Márai mondatait hallgattam. A szöveg megszólalt, talán még életre is kelt, de mégsem éreztem, hogy egy monodrámát látnék a színpadon. Felhősen ellebegtek a múlt század közepének nagy történései, anekdotikus formába öntve a történelmet. Felmerülhet azonban a kérdés az egyszeri nézőben: hol van itt a dráma?

Óhatatlanul is gondolkodóba estem, hogy mi a különbség a színpadra vitt és a színpadra írt művek között. A Hallgatni akartam ebben a formában eljátszotta a monodrámát, de a dráma színpadi strukturáltsága annyiban merült ki, hogy a színész kivett alkalmanként egy-egy tárgyat az utazóládából, valamint szisztematikusan rágyújtott. A tagoltság, a tér bejátszása, a színpadi elemek és maga a színészi játék is csak fodrozódó hullámnak tűnt a szöveg tengerén. Persze, több mint száz előadással a háta mögött látszott, kiforrt darabról van szó: Hegedűs D. Géza teljesen egybeolvadt a szereppel. Viszont az ember azt érezhette – az én esetemben legalábbis ez történt -, hogy

egy szál cigarettával és egy zsebre tett fotóval egy kamera totálképéből tolmácsolva is ugyanez lett volna a hatás, nem kell a megéléséhez színpad, díszlet vagy közönség.

A színművész végül felolvasta Márai Sándor Halotti beszéd című versét, majd lement, hogy aztán ötször visszatapsolják a színre. Az pedig már nem számít, hogy ez a szeretetteljes ováció az előadásnak szólt, vagy egy kivételes színész pályája előtt tisztelgett a miskolci közönség.

Ősszel újabb nagy nevekkel és nívós produkciókkal folytatódik a TTH színpad műsora.