Lassan egy éve az autót tömegközlekedésre váltottam. Az indok egyszerű, pont jóleső sétányira élek a legközelebbi megállótól, távol a zajtól. Az oly sokat szidott menetrend sem tudott eltántorítani, mivel az is feltűnt – hirtelen gombamód megszaporodtak az autók a városban, és több időbe telt munkába érnem, mint eljutni a legközelebbi nagyvárosba. A parkolást pedig ne is említsük. Így fordulhatott elő az elmúlt időszakban olyan sokszor, hogy útközben virágokat fotózok, figyelem a fény játékát, hajolok le megillatozni egy rózsát, vagy hosszú perceken át nézem, ahogyan két mókus fogócskázik a fák törzsén.

Élj együtt a természettel. Hogyan? Találd meg azt a formát, mely számodra a legmegfelelőbb. Ami feltölt. Legyen ez séta az erdőben, a kiskert gondozása, hogy veszel egy csokor virágot a piacon, és a vázába teszed. Én magam szeretek sétálni, miközben a túrázás már nem az én világom. Szeretek még csöndben ülni egy tó partján, amikor pedig úgy alakul, a tenger zúgását hallgatva a messzibe merengeni. Szeretek elmélázni egy padon, miközben kacsák úszkálnak a vízen. Szeretek olvasni a teraszomon, ami tele van virágokkal, egy puha párnával, és színes lampionokkal. Szeretek ide kiülni korán, megreggelizni, és nézni, ahogyan a szomszédos ház tetejére kiül a rigó énekelni.

Az elmúlt évszázadban, különösen a legutóbbi ötven során szépen lassan elhatároltuk magunkat a természettől. Kihasználtuk, mert azt hittük, nekünk bármit lehet. Kiirtottuk, beépítettük, felégettük, elfogyasztottuk, elfoglaltuk. Azt hittük, bármit megtehetünk következmények nélkül. Megkockáztatom, sokunknak eszébe sem jutott, hogy bármiféle végzetes következménye lehet annak a rombolásnak, amit véghez vittünk. Mindent megtettünk azért, hogy a természettől elszigeteljük magunkat. Nem akartuk hallani a hangját, nem akartuk megérteni a nyelvét. Elfelejtettük, hogy annak körforgása, ciklusai, hangjai, ritmusa életünk alapvető meghatározója. Szomorúan látom, mikor egy talpalatnyi zöld pázsitot építenek be garázssorral, vagy újabb és újabb építkezésbe fognak. Egyensúlyban és harmóniában élni csak a természettel együtt vagyunk képesek.

Egyre inkább a természet felé húz a szívem. Legyen az a végtelen óceán, egy magas hegycsúcs vagy a gyógyító kövek Bükkszentkereszten. Legyen a puszta vagy akár egy virágoskert. Minden összefügg. A rezgéseink határozzák meg környezetünket. Ma is léteznek olyan törzsek, népcsoportok, amelyek a természet körforgásával szorosan együtt élnek, együtt lélegeznek vele. Követik környezetük útmutatását, tiszteletben tartják és őrzik a vele való kapcsolatot. Ha megtagadjuk a kollektív tudat létezését, ha elszigeteljük magunkat, az egyensúly fölborul, és a természet sehogy máshogy, csak katasztrófák segítségével tud minket visszavezetni az eredeti útvonal közelébe. Tisztában vagyok azzal, hogy az időt visszaforgatni nem tudjuk, és nem is áll szándékomban, hiszen a technika fontos része az életünknek. Mégis azt vallom, ha már így alakult, a lehető legtöbbet kell megtennünk környezetünkért, akár a túlfogyasztás csökkentésével is. Mikor öleltél át egy fát? Mikor hallgattad utoljára a nádas susogását? Mikor ültél le, hogy hallgasd a madarak énekét, melyet egy átlagos napodon autók zaja nyom el? Próbáld meg, hogy lassítasz, és tudatosan figyelsz a környező világ apró rezdüléseire.