Én kis kertész...

Én kis kertész

…legény vagyok. Aligha van olyan, legalább egy húsvéti locsolkodást megélt ember az országban, aki ne tudná folytatni ezt a kis locsolóversikét. És még pár tucatot, amelyeket évtizedek óta elhadarnak a kisfiúk a kislányoknak vagy a nagyobbak is „poénból” a nagylányoknak, hogy mielőbb túlessenek a locsolkodáson, a „mindenszagú” kölnivel, és jöhessen az evés-ivás, hímestojás. 

Elvileg a lányok örömére locsolunk. Hogy ők mennyire örülnek valójában, arról az őszinte vallomásokat a saját családunk hölgyeitől szoktunk kapni, úgy a locsolkodás napjának vége felé. Amikor már szinte csak gázálarcban lehet a közelükben tartózkodni, és ők is alig várják az esti zuhanyozást. Talán ezért, talán nem csak ezért, de a locsolkodás szokása is kihalóban van. Mint annyi minden. Mondják, hogy a kultúra is egy élő dolog, és ami él, folyton változik is. Akár egy generáció alatt tűnhetnek el korábban évszázadokon át gyakorolt hagyományok, és jöhetnek – bár nem látom, hogy jönnének – újak. 

Nekem még „nótás kedvű volt az apám”, a gyermekkorom lakodalmain még igazi, élő cigányzenekar húzta a talpalávalót a szülőfalunkban. Én is ugrabugráltam vidáman kettőt jobbra, kettőt balra, a családom felnőtt nő tagjaival, hogy átvegyem a hagyományt. A nótát, a csárdást, az életérzést. Még csak középkorú vagyok, de már az én fél évszázadomban is számos népszokás lett a múlté, került bele emlékként néprajzi múzeumok gyűjteményeibe, könyvekbe, jó esetben hagyományőrzők repertoárjaiba, akik még kuriózumként előadják itt-ott a régi táncokat, zenéket, dalokat. 

A hagyományok fontosak, de már az én gyerekeim sem táncoltak soha csárdást, nem énekelnek el egy régi nótát, és már a locsolkodást is külön meg kell szervezni, nem ritkán húsvét előtt vagy után, mert a családok inkább becsukják az ajtót és elmennek kirándulni. Aztán csodálkozunk, hogy lazulnak a kapcsolataink, hogy egyre kevesebbszer találkozik a rokonság, hogy csökken a barátok száma. Zárt ajtóknak és a hagyományok feladásának ez a következménye. 

Lehet, hogy ma sok régi szokás gyerekes butaságnak, feleslegesnek tűnik, azonban a pacsulin, a néha valóban bugyuta locsolóversikéken túl a lényeg mégis csak az lenne, hogy az emberek találkozzanak, meglátogassák egymást, épüljenek és erősödjenek a kapcsolatok. A jó reggelt kívánó fejbiccentésből, zárt ajtókból, nem lesz kapcsolat, ha az emberek nem találkoznak igazán, ha nem ülnek le egymással beszélgetni, harapni néhány falatot, meginni egy kupicával. Együtt. Legalább a nagyobb ünnepeken. A közös ünneplésnek, a találkozásoknak értelme van, és ehhez adnak keretet a hagyományok, amelyek egymáshoz küldenek minket. Húsvét van, használjuk ki.