Különös fény aludt ki a kortárs magyar irodalom egén. Március 15-én elhunyt Ficsku Pál – eredeti nevén Gyulai Csaba – író, könyvkiadó, szerkesztő. Erős kötelékek fűzték Miskolchoz, a kedvenc helye azonban a város szomszédságában, a Mályi tónál lévő kisházában volt, ahol az esküvőjét is tartotta. Zemlényi Attila költő, szerkesztő a következőképp emlékszik barátjáról és pályatársáról:

Ficsku Pál nem halt meg. Kezdjük ezzel. Gyulai Csaba tényleg elment, de az általa felvett néven megszületett karakter itt marad. Persze Ficsku Pál sem örökéletű, az ilyen mítoszok kikopnak az emlékezetből. Amíg viszont olvassuk, addig velünk lesz. Ő a 90-es évek terméke, egy felvett név, egy legenda, egyszerre Szindbád és a Kisvakond, egy tünékeny ködlovag. Olyan, mint egy szereplő Mikszáth anekdotáiban, de közben Hašek írásainak hősei köszöntek vissza benne.

Gyulai Csaba megírta a karakterét, a saját Esti Kornélját, Ficsku Pál néven írt, és gyakran úgy is élt. a nevéből is viccet csinált: Ficsku-Puficsku. Az általa alapított kiadó neve is Pufi Press volt. A polgári nevét is gyakran használta humorforrásként. Szeretettel mesélte azt a talán fiktív gyerekkori sztorit, hogy a barátai kérdezték: Gyula, kérsz egy kis csabait? Csaba, kérsz egy kis gyulait?

A személyében egy csehszlovák főhőst kell elképzelni, aki folyamatos mámorban, valamiféle különös groteszkben élte az életét. Miskolcon végezte az egyetemet és saját magából írta a szakdolgozatát: Gyulai Csaba, Ficsku Pálból. Elképesztő kalandként élte az életet, egyfajta újrafordított Don Quijote volt – persze nem egy idejét múlt lovagként kell rá tekinteni. Mindig valamivel harcolt, állandóan világmegváltó ötletei voltak. Üdítő volt olvasni: az abszurdnak az a szerethető fajtája volt az övé, ami mindig keveredett a valóság referenciáival.

Volt, hogy együtt akartunk antológiát készíteni Tüzesvíz címen az irodalmi alkoholizmusról. Mégis olyan emberről beszélünk, aki a saját legendáját alkotta meg: Budapesttől Miskolcig törzsvendég volt, a műveivel pedig bekéredzkedett a legrangosabb lapokba is. Egy csodálatos figura, aki talán végig zuhanás közben élte az életét a 90-es évek nagyon szabad és groteszk valóságában.

Később ez az élet kikezdte. Imádta a családját, a gyerekeit. A válása után mégis keveset találkozott velük. Beteg volt a teste már. Rengeteg küzdelme volt, de ezeket olyan iróniával tudta megjeleníteni, aminek a világirodalomban is igen kevés példája volt. Egyik novellájában van egy versrészlet, ami végszónak is tökéletes szerintem: „Hiába futnál a szembeszéllel, hiába harcolsz egy életen át, akkor sem szakadhatsz szerteszéjjel, hogy egyszerre két boltból hozzál piát”.