„Filmesztétának kellene menned, Réz András lassan úgyis kiöregszik” – jegyezte meg pikírten apám minden egyes alkalommal, amikor közös tévénézéseink során egyetlen alkalmat sem hagytam volna ki, hogy ócsároljam olyan imádott színész sztárjai játékát, mint az ezerarcú Steven Seagal, vagy mindenki kedvence, a végtelenig oda-vissza kétszer elszámoló Chuck Norris. Nyilván tudom ma már, hogy ezekben a pillanatokban egyetlen mondatba összesűrűsödött a kölyök mindennel szembeni lázadása, az „úgyis jobban tudom, öregember” alázatot nélkülöző gőgje, meg annak reprezentálása, hogy csak a francia entellektüel jöhet szóba, minden más kommersz, s ennél fogva nézhetetlen. Mégsem pusztán csak az atyai tekintéllyel szembeni tagadás vezérelt, hiszen mindeközben lelkesedni tudtam a Predátorért, félve, de követtem a Polipot, és a mai napig egyik kedvencem A bolygó neve: Halál.
De még ezeknél a filmeknél is kettősséget érzek: az egykori tömegfilm mára klasszikussá érett, igazodási ponttá vált, hiszen ilyen-olyan minőségű folytatásokat kap, hivatkoznak rá – miközben az emberiség fejlődéséhez, de még az enyémhez is vajmi keveset adtak.
És hát – tehetjük fel a kérdést – miért sikerült ez az egyik filmnek, míg a másik inkább csak megmosolyogtat, s mint a Valóvilágot, letagadjuk, hogy láttuk? Itt a pőre, az emberen kifogó nosztalgia mit sem segít! Van, amit még az évek sem szépítenek meg, miközben más (közhely következik), mint a jó bor, egyre finomabb, összetettebb lesz az idő múltával.
Mit kezdjünk hát a filmekkel? – teszem fel a kérdést, várva az idei CineFest filmbőségét. El kell hogy szomorítsam, kedves olvasó, nem fogom tudni megmondani. Pontosabban: nem akarom megmondani. Hála Istennek nem lettem filmesztéta, nem szeretném magam ebben a pozícióban. Azt még épp időben megfigyeltem, hogy a kritikusok – a valóban, fizetésért sommás véleményt író szakértők – meg az én véleményem egy-egy alkotásról gyakorlatilag 99 százalékban különbözik. Lehet persze jönni a „neked semmi sem jó” atyai dorgálással, de úgy gondolom, ennél azért – mint minden az életben – jóval összetettebb ez a kérdés is (hahó, propaganda!).
Néhány fogódzóm azért van. Egy jó film meglátásom szerint eleve jó életszakaszban talál meg (más területen, de Milan Kundera vezette a húszas éveimet, negyvenévesen túlhaladott). Egy jó film úgy beszél az önzetlenségről, a félelmeinkről, ahogy én is átélem azt, de a szókészletem és a vizuális fantáziám kevés annak kifejezésére. Megdöbbent, hogy a gyengeségeimmel nemcsak nekem kell megküzdenem, hanem másokat is hasonlók gyötörnek, de a film talán választ ad (olykor a még fel sem tett kérdéseimre is). Vagy bemutatja azt a rengeteg szépséget az életben, amelyek mellett én ma már sajnos simán elmegyek.
A kulcsszó talán az érzelem. Így lehet jó akár Steven Seagal is, ha bátorságról és önzetlenségről szól a filmjében. Így keltheti fel a kíváncsiságot egy idegen faj szembekerülése az emberrel, hiszen a titokzatosság, az újdonság varázsa, a felfedezés élménye legyen bármennyire is halálos, akarjuk. Így épül az emberiség a filmekből, amelyekben még mindenek ellenére hiszek – a mai napig.
