Jegyzet: Az első Pajtásom
Drága Manyika néni házunkkal szemközti kertje valóságos műterem volt. A Széchenyi utca 59. számú belvárosi épület hátsó traktusa vidéki miliőt árasztott az emeletekkel teli, belvárosi, betontéglás dzsungelben. Ajándék volt számunkra, amikor a gyümölcsfákkal és égig érő kukoricával, napraforgóval beültetett tenyérnyi Paradicsomba beszabadulhattunk. Bejáratosok voltak ide a Veres és a Galambosi lányok, de a gyerekseregből Dicsuk Palika sosem hiányozhatott.
Ha egy kicsit sütögetett a napocska, keresztanyám egyetlen hunyorítással felmérte a fényerőt. Azonnal előkereste a sokak által irigyelt szuper Zeiss masináját, és legalább három Forte tekercset pazarolt ránk. A lapos bőrtokot a nyakamba akasztotta, széthúzta a fényképezőgép pliszírozott bőrcsuklóját, de az exponálást sosem kapkodta el. Míg férje, Dévai Dezső bácsi a Széchenyi utcai kis órásműhelyében cserélgette a törött rugókat, Manyika néni minket sztárolt. Késő délutánonként már mamámmal szelektálták a képeket. Különös, kései gondolat, sosem jutott eszébe, hogy maga is beáll közénk egy közös fotózásra.
Bizonyára neki köszönhetem, hogy magam is rákaptam a képírásra. Talán harmadikos lehettem, amikor kisírtam magamnak egy nyersen pácolt, disznóbőrös tokú Pajtás gépet. A hazai Gamma Optikai művek éppen akkor kezdte gyártani ezt a ténylegesen primitív, szinte semmit sem tudó valamit. Nagy távolság és még több szerencse kellett egy jól megkomponált, sikeres felvételhez. Jó ideig enélkül soha nem indultam nagyobb túrára. Hozzám nőtt. Talán akkoriban kezdtem megörökítésre érdemes keretekben gondolkodni. Nem volt olcsó a film és az előhívás sem. Mégis szinte állandó vendég voltam a Villanyrendőr sarki, majd később az Antikvárium mellé költöző Ofotért boltban. Megesett, hogy egymást követő előhívás és nagyítás után a nagy semmiért fizettem. Meg is sajnáltak. Ezentúl nagyítás előtt kaptam egy apró csíkot, amelyről magam választhattam ki a kidolgozásra érdemes képeket. El ne hallgassam, végül már sikereim is voltak. Kihoztam a Pajtásból a maximumot, hogy aztán az első leendő alkalommal sutba dobhassam, és keletnémet Verákra cserélhessem.
A természetes fejlődésben itt lett volna az pont, ahol választhatok. Többen is ajánlották, megtanítanak a film előhívására, kacérkodtam is egy olyan, akkoriban szokásos fürdőszobai kis laborral, vagy megpróbálkozhatok a szuper nyolcas mozgófilm technikájával.
Mindkettőbe belekóstoltam. Ám a sötétkamrában ácsorgás a lavórban fixálódó képek felett alaposan meghaladták a türelmi képességemet. A labor félhomályában addig áztatgatni, lögybölni a papírokat, mígnem kirajzolódik a kép, nem is olyan élvezetes. Még később, már szerkesztőként, sokszor szurkoltam a sötétlaborban ügyeskedő kollégáknak. Az előhívás-technológia fázisait nem lehet gyorsítani, ám a lapzárta előtti lázban minden perc számít, nem mindegy, mikor zúgnak fel a gépek, s kezdik az újságok kiszállításra való kötegelését.
A lapgyártásban a huszonnegyedik órában váltottunk a digitális fotózásra. Ki kellett várni azt a pillanatot, amikor az elektromos herkentyűk már képesek a hagyományos, százmilliós, tükörreflexes gépek lepipálására. Végül ez is bekövetkezett. Egy jó ideje már mindannyiunk zsebében, táskájában ott lapul egy okostelefonnal kombinált fotóapparátus. Egy olyan készülék, amely ezerszer többre képes, mint Manyika összecsukható Zeisse, amely borús időben a szekrényben lapult. Ám olyan gyermeteg, egyszerű árny-fényjátékos, kisdobozos Pajtásom, amilyen nekem volt, már sosem lesz.
Olyan, amelyikkel 1962 tavaszán utoljára örökíthettem meg az avasi református templom előtt húzódó, korhadó korlátnak támaszkodó édesapámat. Nincs többé az a pixelmilliárdos csilivili szuperkamera, amely azt a pillanatot képes lenne még egyszer negatívra rajzolni.
Mi lenne velem, ha azon a májusi vasárnap délelőtt otthon felejtem a Pajtásom.
