Sosem volt zongoránk. A mi házunkban csak a földszinten lakó Mihaleczék nagyszobájában terpeszkedett egy nagy fekete Bösendorfer.
Kedvemért bármikor felnyitották, hogy klimpírozzak egy kiadósat. Elviselték az értelmetlen pötyögésemet, tudták, hamarabb megunom, mint amennyi zajt elviselni képesek. Mihalecz néni sem volt egy Fischer Annie, kedvemért leverte a Boci, boci tarkát vagy kottából a Für Eliset. Gyerekként belém rögzült, a pianínó a nagy lakások, a gazdag családok elengedhetetlen kelléke.
Amúgy zenei hallás nélkül is muzikális voltam. Drága apám kedvéért mindig szólt a viharvert Orion rádiónk. A neki fontos, egymást követő hírek között a csárdástól a cigányzenéig mindig szóltak az operettmelódiák. Gramofonra soha nem futotta.
Énekhangom sosem volt, Sóoki Pista bácsi is kirostált az énekkarból. Viszont sokszor szerettem volna valamilyen egyszerű hangszeren játszani. A Kossuth utcai általánosban Kása Miklós tangóharmonikázott. Nem is akárhogyan, minden ünnepi csapatgyűlésen. Kacérkodtam is egy nagy harmonikával, amelyen annyi gomb volt, mint egy utasszállító gép műszerfalán. Miklóst irigyeltük, irigyeltem, mert nekem még a xilofonozás sem jött be.
A hatvanas évekbeli rockzenehullám Cseke László tinédzser partijával végül mindannyiunkat lázba hozott. A twist, a rongylábas rángatózás, a dinamikus dallamok elsöpörték a Reszket a hold a tó vízén táncdalok világát. Miskolc utolsó és egyetlen tánciskolája a Debreceni utcai Guttmann tanoda végóráit élte. Gimnáziumi osztálytársam, Dobos Feri Kormos Pistával magának barkácsolt elektromos gitárokat. Nekem is tetszett a lelkesedésük. Engem is elkapott a hév, magamat is meggyőztem, dobos leszek. Talán a Széchenyi utca 52. szám alatt meg valahol a Csabai kapuban, a Művész presszó mellett volt egy hangszerkereskedés. Ezekben kerestem magamnak való ütni valót. Talán kétezer forintért kaptam is egy feszes, disznóbőrös dobot két ütővel.
A rutinos kereskedő, Elek úr jól bekalibrálta, mennyire komoly a szándékom. Ráérzett, hogy hamarosan visszavásárolhatja. Autodidakta módon, minden ritmusérzék nélkül zsonglőrködtem az ütőkkel. Minden délben a tévé monoszkópja alatt zengett a Koktélparti, ezt próbáltam dobszólóval kísérni, mígnem a közvetlen szomszédjaink besokalltak.
Ezzel persze nem ért véget a zenei karrierem, barátaim már a Deák téri erdőgazdaság nagytermében játszottak, s rám hárult a menedzselés. Első felfedezettem Parzignát Évike volt, emlékszem egy este hússzor énekelte el Nancy Sinatra Sétáló csizmák című számát. Nem tudtunk betelni a hangjával. Learattam a dicsőséget, és hittem, hogy ez a banda meg sem áll Liverpoolig és a Beatleseket is lealázzák, vagy a nyomdokain szárnyalnak. Helyben is olyan híre lett ennek a próbának, hogy egyre többen jelentkeztek nálam meghallgatásra.
Végül olyan koraérett disc jockey-ként a házibulik nélkülözhetetlen embere lettem. Nekem volt először harminckilós, szovjet gyártmányú magnóm, amely simán kenterbe verte az itthon kapható Mambót és a Teslát. Hatórás szalaggyűjteményemmel egy reggelig tartó bulira is fel voltam készülve. Fárasztó volt a szerkezet logisztikája és a folyamatos, félóránkénti tekercscsere. Ezzel viszont folyamatosan mentesültem a mindenkire kötelező italbeszolgáltatási kötelezettség alól.
Egyébként úgy bő negyedszázada, a szuper szintetizátorok megjelenésekor tört rám a „kapuzárás előtti” muzikalitás iránti vágy. Kővári Pista, énektanár barátom, aki egész életében luxushajókon szórakoztatta a nagyérdeműt, csak nekem bekódolta a kedvenc slágereimet. Beszámozta a klaviatúrát, hogy kellő gyakorlással akár az O sole miot is lejátsszam. Önállóan. Sikeresen. Majd mintha itt újra megrekedtem volna a zenei tudományokban.
Akik már utasként autóztak velem, tanúsíthatják, a muzikalitás iránti rajongásom a régi, nem kopott meg. Csupán alapvető változáson, fejlődésen esett át. A dáridós, Bunyós Pista-féle melódiák kivesztek a repertoáromból. Helyére a harcias, katonai indulók és az eredeti osztrák sramlilemezek szüremlettek be. A régiek közül csak Korda Gyuri bácsi és Klárikája maradt meg.
Akinek meg nem tetszenek, választhatnak a színes, viaszos fűdugók közül. Mindig van ilyen a kocsimban.
