Jegyzet: Hidegháború a garázsban
A szívem facsarodik, amikor meglátok egy életképes BMW Isettát, a hatvanas évek Nyugat-Németországának ikonikus kisautóját. Mindössze kétszáz márkáért százszámra kínáltak ilyen kétszemélyes, elölről nyíló ajtós törpeautót a hamburgi piacon. Pontosan 1971 tavaszán akár kettőt is vehettem volna, de ezekre nagyobb lett volna a vám, mint egy Trabant ára. Már elképzeltem, beleéltem magam, hogy egy ilyen háromkerekűvel gurulok haza. Végül az első kocsim csak egy szürke PVC Jaguár lett, és ha ezeket máig is megtartom, mindkét kocsim mostani ára legalább hét számjegyű. Vajon ennyire romlik a pénz, vagy ilyen ütemben drágulnak az autómatuzsálemek?
Oláh István mint egy nagykereskedés tulajdonosa, a régi modellek gyűjtője, restaurátora, úgy vallja, is-is. Miskolci telepén elszórva legalább 12 megcsodálni való, régi autója van, részben felújítva, oldtimer rendszámmal, vagy felújításra váró rozsdamarta kocsik. Úgy másfél évtizede felismerte az ebben rejlő értékmegőrző befektetési lehetőségeket. A Zsigulik, a Ladák és a Trabantok sokasága azt jelzi, hogy nagy tisztelője a szocialista autógyártás remekeinek. Ám közben a gyűjteménye visszatükrözi a négykerekűek világában a sokszínű hidegháborút is. Hiszen láttam a raktárban valamikori csillivilli Lincoln Continentált, az amerikai álom meseautóját is, de az udvaron egymás után sorakoznak az Opel Olimpia Berlinerek, amelyek közül egy már nincsen messze a feltámadástól, a megújulástól. Persze van köztük olyan is, amelyik annyira rozsdaette, hogy már csak donorként használható. És persze mellettük találhatók még különböző Riga és Jawa Babetta motorok is, olyanok, amelyekről gyerekként sokat álmodoztunk.
Oláh úr úgy tartja, ahogyan drágul a karosszérialakatos és a fényezési munka tarifája, úgy drágulnak a felújított autórégiségek. Mondja, vesz, elad, és amatőrként restaurál, ahogy az ideje és a pénztárcája engedi, neve, presztízse van a gyűjtők körében. Igazából persze inkább vesz, mint elad, hiszen nem titkolja, ezeknek a felújított, múlt századbéli autóritkaságoknak a zöme a szívéhez nő. Annyi munka, utánajárás van egy kocsi korhű helyreállításában, hogy végül nincs az a pénz, amennyiért megválna tőlük. A gyűjtés végül szenvedéllyé válik.
Oláh úr nincs egyedül Miskolcon ezzel a hobbijával, ezzel a költséges szórakozással. Kezében futnak össze a szálak, a veteránautósok csoportjának egyik legismertebb tagja, ismer minden gyűjtőtársat, segítik egymást, és eleven klubéletet élnek. Elárulta, van olyan társa, akinek éppen olyan BMW törpekocsija is van, amelyről máig is álmodozom. Üzenem, hamarosan nem várt látogatója lesz.
Ők nemcsak a miskolci régiségvásár tavaszi és őszi szezonján szoktak bemutatót tartani, hanem szervezetten részt vesznek az oldtimerek hazai és nemzetközi túráján is. Itt nincs gyorsulási és gyorsasági szakasz, ellenkezőleg, a kiírás szerint a negyven kilométeres átlagsebességre törekszernek. Fontos számukra a megfontolt, biztonságos közlekedés, hiszen ezeknél az autóknál már csaknem pótolhatatlanok a karosszériaelemek és az alkatrészek. Amikor többnapos túrán vesznek részt, megesik, a tulajdonos biztonságképpen a kocsijában alszik, vagy éjszaka óránként lemegy, körbenézi a szíve csücskét.
A nagy többség szereti, ha közelében van az autója, és hetente legalább egyszer áttörölgeti, megsimogatja. Örömteli egy ilyen szerzemény birtoklása. Számukra ünnep, amikor korhű öltözetben túrázhatnak egy versenyen vagy bemutatón a csupa króm, veterán Opel kocsijukkal, vagy a kilincsváltós negyvenéves Trabantjával egy sorban viríthat a már csaknem száz esztendős, életerős Mercedesekkel.
