Jegyzet: Kasban merültem a lyukói siktába

Pedáloznom kell, ha újságíró akarok lenni. A főnök feldobja a témákat, az idősebb kollégák kedvükre válogathatnak, az újdondász nem mazsolázhat. Egy elsőoldalas lírai riport kell fotókkal a bányásznapra, olyan szénporos arcú vájárokkal, akik szívlapáttal rakodják a csilléket, és kedvemért elmondják: nincsen jobb dolguk, mint a mélyben dolgozni.

Ágotha Tibor fotós kollégám a pokolba kíván. Szerkesztői ukáz, sok lenti kép kell, hogy kiválaszthassa a legjobbat. Nincs visszaút, az öltözőben ránézésre kapjuk a gumicsizmát, a meleg alsót, inget és a bányászruhát fejlámpával. Életemben először és utoljára tekerek kapcát zokni helyett.

A kas megrémiszt, visszafordulnék, ha nem szégyellném, egyszerre legalább tízen szorongunk a sötét ketrecben. A sisak felfogja a fejünkre mindenhonnan csurgó vizet, s az a két-három perc, míg szilárd talajt érünk, maga az örökkévalóság. Leérve tudom meg, a következő járat felfelé négy óra múlva várható. Bevallom, ha rajtam múlik, az első kassal mennék vissza ebből az ablaktalan világból.

Molnár Ede barátom nálam négy évvel fiatalabb, 1974-ben határozza el, a katonaság helyett a bányát választja. Akkoriban nősült, építkezésbe kezd, így búcsút mond a Vasgyárnak és minden előképzettség nélkül kiköt a lyukói bányában. Meséli, mindössze néhány napos szoktatás után, rövid bejárást követően szó szerint bedobják a mélybe. Jó fizikumú fiatalember, gyakorlott, edzett könnyűbúvárként bírja a megpróbáltatást. Rövid idő múlva elővájásra kerül, látja, amint felszerelik a nyugatnémet gyártmányú frontvájót. Maga is tevékenyen asszisztál a méteres darabokban lecihölt monstrum összeszerelésében. Annak idején magam is láttam ezt a csodaberendezést, amelynek a forgókése úgy faragta a szénfalat, hogy öröm volt nézni. Hiszen egy sújtóléges bányában robbantgatni nem egy életbiztosítás.

Ede meséli, ehhez a géphez Lengyelországból importált hosszú futószalagon szállították a fekete gyémántot a csillékhez. Emlékezete szerint a nagy, csapóajtókkal teli vájatok legalább négy kilométerre nyúltak el a város alatt. A végpontja éppen a Szent Anna templom alatt lehetett. Hogy miért kellett az a sok légajtó, amelyen alig tudtam átverekedni a fotós kollégámmal, Ede magyarázza el: ezek akadályozzák meg, hogy a friss levegő ne keveredjen az elhasználttal. Amelyet Perecesen egy kürtőn át préseltek ki.

Barátom csak a szépre emlékszik. Mondja, ha újrakezdhetné, ismét a bányában kötne ki. Számára az a mélyben eltöltött több mint negyed évszázad minden veszély és kockázat ellenére csodálatos volt. Bányamentőként gyakran volt ügyeletben Berentén.

Ede idejében még szeptember elseje volt a bányásznap, a rendszerváltás után visszatértek a decemberi Borbála-napra. Amikor még csak Lyukóban több mint kétezer vájár dolgozott, minden bányásznap valóságos hetedhét országra szóló majális volt. Ilyenkor fizették ki a hűségjutalmat, kormányrendelet írta elő, hogy a bányásztelepüléseken semmiből ne legyen hiány. Ilyenkor elegendő volt a kínálat motorkerékpárból és a sör sem hiányozhatott a boltokból.

Ede már régen nyugdíjas. Szerencsefia, nyom nélkül vészelte át a földalatti nehéz munkát. Igaz, sajog néha a dereka, de nálamnál fürgébben kapja fel szuszogás nélkül a 25 literes szódás ballont. Úgy tartja, a csalántea a legjobb gyógyír a fájó ízületre, de a csalánnal való csapkodás még hatásosabb. A bányáról már ritkán álmodik, de a kapca helyes feltekerését máig sem felejtette el.

Nem úgy, mint jómagam, aki sosem tanultam. Nekem akkor, azon a reggelen az öltözőben senki nem mutatta meg miként kell a lábra simítani. Így aztán alig egy kilométeres kúszás-mászás után a kapca úgy feltörte a talpamat, hogy vérben úszott a lábam. Sántán, bicegve értem vissza a szerkesztőségbe. Kollégám nívódíjas képei is elnyerték a szerkesztő tetszését, talán valamelyiken még Ede is a kamerába mosolyog…