Sajátos hierarchia alakult ki már az iskola alsó tagozatában is. A város legpatinásabb, Kossuth utcai iskolájában is, régi jó szokás szerint, a fogasok a behemót Salgó vaskályha mellett sorjáztak. Zimankós, havas időben ezen száradtak, melegedtek a kabátjaink. A hatvanas években csak megnéztük, kinek milyen jutott, ez sokat elárult társaink sorsáról. Közülünk sokan egy szezont is kihúztak buggyos, sötétkék mackónadrágjukban. Telente ehhez egy dupla széllel bélelt, csehszlovák felsőt húztak. Az irha- és a bőrkabátosok az irigyeltek közé tartoztak. Máig is megjegyeztem, dupla belső csatos, diftin béléses, fényesre bokszolt bőrkabát csak Jávor Zolinak és Straub Sanyinak jutott.
Majd egy jó évtized elteltével magam is kifogtam egy mongol szabású puha bőröset a Széchenyi úti Adoniszban. A hossza a bokámat verdeste, így egyenesen Vöneky Mihály szűcsmester Búza tér mögötti, Szendrei utcai műhelyében kötöttem ki. A hatalmas asztalán térképszerűen hevertek a kiszabott bőr- és szőrmedarabok. A mennyezetről százával lógtak a tisztításra váró kabátok, az irhamellények és bundák. A műhelyben mellbe vágón terjengett a frissen hasított bőr és a fűrészporos benzin szaga. Felpróbáltam a szerzeményemet. A mester megsaccolta, mennyit kell levágni a kabátom hosszából. Édesanyám akadékoskodott, ne sokat, mert még nőhetek. Így ollózás helyett a sima felhajtásban maradtunk. Javában tartott az indián nyár, de már alig vártam, hogy viselhessem.
Most félévszázad elteltével bevillan, a Széchenyi utcai, főutcára néző lakásunkkal szembeni tűzfalon évtizedeken át omladozott egy szűcs méretes reklámja. Sosem tudtam, kié lehet. Egy tűsarkakon álló elegáns hölgy öléhez két lábon ágaskodó kutya simul. Ez volt – ahogy a Vöneky lányok mesélik – Misu bácsiék korabeli posztere a húszas években. Abban az időben, amikor megvolt Vöneky Mihály elegáns bundaszalonja a Kazinczy utca elején. Enikő és Emőke évek óta gyűjtögetik, rendszerezik az ük-, dédapáról, fiúról fiúra szálló családi mesterségük történetét, ereklyéit. Mióta a lánya, Vöneky Viktória is leszámolt, belevetették magukat a családfakutatásba. Ez a kutatás már idáig is sok meglepetéssel szolgált. A legenda szerint a nevük egy folyó menti Vonek nevű öbölről ered. Az ősapjuk ügyes csellel a törökök fogságából szabadult. Rabszolgának hurcolták őket, miközben neki Szegednél sikerült megszökni, lemaradni, míg lehajolt, hogy megkösse a bocskor szíját. A família Erdélybe menekült, s onnan az ezernyolcszázas években telepedtek át Miskolcra. Még a nevük végére biggyesztett ipszilon rejtélyére is fény derült, állítólag annyi pénzt kölcsönöztek az uralkodónak, amiért cserébe előkelőbbé, nemesekké válhattak.
Egyébként a Vöneky lányok mesélték, gyermekkorukban gyakran játszottak Misu bácsiék műhelyében. Jó volt nézni, gyönyörködni, hogy mi mindent teremtettek a szőrből, bőrből. Emlékeznek, az öregek büszkék voltak a mesterségükre, tudásukra, hiszen nevük brand volt. Bár itt is megalakult a szűcsipari kátéesz, ők hallani sem akartak a kolhozosításról. Tisztították, varrták a bundákat, s gyártották a kucsmákat és az elegáns, nyakba akasztható női- és gyerek muffokat, kesztyűket. Még a nyolcvanas években göngyölegszámra vásárolták fel a tímárok által szállított bőröket. Karácsonyonként a család minden tagja egy Misu bácsi által gyártott kucsmát, kesztyűt talált a fa alatt. A piac melletti lelalakolt házon még ott virít Vöneky Misu bácsi cégtáblája. Az irha-, szőrme bundák világa viszont elmúlóban. A prémes állatok védelmezőinek küzdelme beérőben. A hölgyek sem rajonganak már annyira a drága szőrmebundákért. Leáldozóban a gazdagság egyik tekintélyes szimbóluma.
Nehéz elfelejtenem, mifelénk még korábban kezdődött ez a sajátos ideológiai harc, a hetvenes évek végén a Bajcsy-Zsilinszky úti sajtóházban regnáló, régi vágású rendészünk, bizonyára önszorgalomból, listázta, kinek telik irhára. Lehet, talán, csak azért mert gyerekkorában maga is egy ilyen vitézkötéses bundáról álmodozott…
