Választások előtt mindig is nőtt a szerkesztőség látogatottsága. Jöttek a telefonok, a baráti hívások, hogy ez vagy az a szimpatikus politikus tiszteletét tenné nálunk, a Déli Hírlapnál. S ha már erre van dolga, szívesen ad egy interjút is, bármiről, csak a kérdéseket küldjük el előre. Hadd készüljön fel.
Volt, aki csak úgy váratlanul megjelent, sokan mások sleppel érkeztek. Ha előtte fél nappal már a kormányőrség dakszlija is szimatolt az íróasztalok és a szekrények környékén, akkor egy nagyon fontos embert vártunk. Most is azt mondom, ennek a rendőrségi kutyusnak volt a legnagyobb sikere, kollégáim csupa finomsággal próbálták kínálgatni, de hiába. Gépiesen szaglászott tovább, fejét elfordítva jelezte, szolgálatban nem barátkozhat.
Jut eszembe, még egy külügyminiszter is megtisztelt a látogatásával. S míg mi olyanokról faggattuk, amelyeket még a verőemberek sem szedtek volna ki belőle, kísérője, az akkori polgármester, tágas igazgatói szobám elődjeimtől megörökölt szekrényeiben kutakodott. Ki mert volna rászólni, hogy nem illik az ilyesmi. S mivel magam se tudtam, mit is rejtegetett ezekben az elődöm, különösebben nem zavart a felfedező munkája.
Másnap viszont meglepett a csoportkép, ami az újságban megjelent. Vendégeimmel a behemót íróasztalom körül pózolunk, még a 32 csatornás, piros nagy telefonom is látszik, amelynél soha nem sikerült eltalálnom, hívásnál mikor melyik kapcsolóját kell lenyomnom.
Szuper felvétel, Jakubik Laci barátom exponálta, aki másnap reggel elsőként jelentkezett nálam a még nyomdafesték-illatú Déli Hírlappal. Mutatta, bekarikázta, hogy a képen kitetszik az asztalom bal sarkában Lenin aranyozott gipszszobra. Ott szemez mindannyiunkkal.
Nézem a naptáram, 1994 őszét írtuk. Az ilyen személyes malőröket nem verjük nagydobra. Azonnal. Ma már megtehetem. Kiderítettem, hogy 1969 –ben, amikor megalakult a Déli Hírlap, természetes volt, hogy a főszerkesztő íróasztalára költözzön egy ilyen szobrocska. Nem volt drága, általában minden papírüzletben olcsón kínálták. Az enyémet a vendégem bányászta elő a szekrény mélyéről, s gondolta, a nagy felfordulásban senki nem veszi észre, hogy Lenin visszalopózik régi helyére. Igaza volt, nekem sem tűnt fel, hiszen még másnap is ott terpeszkedett. Akkor vettem kézbe először és felfedeztem rajta azokat a repedéseket, amelyeket a korábbi 30 év során szedett össze. Megesett ugyanis, hogy az éppen aktuális vezető dühében – ha éppen nem látták - verte a földhöz, ezt hajította utánunk, ha kedve tartotta. Engem sosem talált el.
Emlékszem, azon nyomban visszaköltöztettem a szekrénybe. Ki nem dobhattam, ebben a világban soha nem tudni, mit hoz a holnap, de már a tegnap is kétséges. Lásd Horthyt, már kereshetjük szobrának a talapzatot. Mindez arról jutott eszembe, hogy a régiségvásár egyik legismertebb lomisa vasárnap megtalálta Leninemet a garázsom legmélyebb zugában. Megörült neki, elárulta, nagy a keletje, igaz, ha volna egy Horthy, a dupláját is megadná érte. Végül beérte Leninnel, én meg gazdagabb lettem egy ötezressel. Talált pénz.
