Megesik, hogy magunkba fordulva próbáljuk megfejteni, mit miért teszünk. Lélekbúvár nélkül. Így jöttem rá magamtól, különös és szokványos beidegződéseim részben genetikai örökség, amelyek párosultak a múlt században végbement társadalmi szocializációval.
Szüleim, családom a háborúból hazaérve egy teljesen kifosztott, vidéki házban kezdték újra az életet édesanyám hernádvécsei romos ingatlanában. Emlékszem, az első miskolci lakásunkban, a Széchenyi utcán a nagyszüleim leharcolt bútorai között nőttem fel. Édesanyám nem szívesen fogadta el a rokonok által felajánlott berendezési tárgyakat. Nem büszkeségből, hanem azért, mert mindenáron egy kombinált szekrényt akart. Minden vágya egy politúrozott, vitrines és bárszekrénnyel kombinált szekrénysor volt.
Így aztán a hetvenes évek elejére a falábakon terpeszkedő, első, nagyképernyős Horizont televíziónk már szépen belesimult az akkori lakberendezési trend miliőjébe. Édesanyám büszkesége, a domború hajlatú, félsötét, politúros vitrin gyorsan megtelt aprócseprő nippekkel. Fájós fogú, felkötött fejű kutyussal és a Hollóházi Porcelángyár olcsóságaival. A velencei gondola és a balatoni kagylóból kreált vitorlás békében megfért egymás mellett.
Ám amíg ez a csoda megvalósult, sok víz lefolyt a Szinva patakon. A hetvenes években, Miskolc belvárosában mindössze három bútorbolt volt. Bácsikám barátja, az öreg Barna bácsi járatos volt az üzleti fortélyokban. Egy piroshasúért letelefonált a Baross Gábor utcai nagy raktárba. A volt tüzérlaktanya valamikori istállóiban hullámpapírral borítva adták ki a belvárosban kiszemelt árut. A vitrines szekrények kapósak voltak. Még a sifonér hátát is fával és nem ócska farostlemezzel borítják. Mintha ma lett volna, mamám szokása szerint egyszerre hármat is kiszemelt, de nehezen döntött. Többször levillamosoztunk a raktárba, hogy elemlámpa fényénél vizsgáljuk át négyzetcentiméterenként, nincsen-e valamilyen rejtett hibája a politúrozásnak. Végül az ottani vezető is megelégelte a szőrszálhasogatást, válaszút elé állított minket, ha nem kérjük, most azonnal eladja az előjegyzésen szereplők valamelyikének. Rohantam is a belvárosi bolt pénztárába, hogy a blokkal visszaszaladjak a raktárba.
Így aztán még aznap este két kigyúrt erőember helyére állította a kombinált szekrényt. Ezeket a remekműveket még nem a vevővel rakatták össze. Mamám egy órán át törölgette, s maga tette helyére az elhúzható üvegajtókat. Másnap már a bárszekrény is fényárban úszott. A nippek meg csak úgy jöttek, gyarapodtak. Mögöttük képtartóban álltak a családi fotók, takarva a tükrös hátteret. Öregségére aztán, haladva a lakberendezési divattal, maga is elfelejtette ezt a bútort, a sok költözködés során csak a benne felgyülemlett csecsebecsék maradtak meg, túlélve mindannyiunkat.
Sosem jutott eszünkbe a szelektálás, még mamámnak sem. Hiszen egyenként elmesélhetem, melyik honnan, kitől, mikor került hozzánk. A három óvatos kis majom vagy a sok-sok elefántocska örökre velünk lesz. Szívem csavarodna meg, ha kidobnák. Nem is az én gondom lesz.
Már csak azért is, mert így nőttünk fel, megszoktuk, mindennek ára van, és nem minden kapható, amire éppen szükségünk lehet. Ha elromlott a Trabant kilincse, azonnal három újat vettünk, ha éppen volt raktáron. Csavart, szöget lefutott gumit nem dobtunk ki. Egyszer csak jók lesznek valamire alapon. Most értem meg, micsoda nehéz volt mamámnak a választás, ha tehette volna, nem adta volna alább két egyforma szekrénynél. Nehéz volt rálelni, így ha már van, akár spájzolhattunk is volna még egyet….
