A miskolciaké a szó

Ez volt a címe a Déli Hírlap úgynevezett olvasói rovatának. Vezetője Koltai Józsefné, Radványi Katika, a szerkesztőség legirigyeltebb, legnépszerűbb munkatársa volt. Bár kevesen ismerték a közéletben, mégis naponta egy szatyorra való levelet kapott. Sokáig vele egy szobában, az árnyékában dolgoztam, így aztán slapajként gyakran besegítettem a koperták bontogatásában. Sőt, időnként az a megtiszteltetés ért, hogy a hozzá érkezőket is meghallgathattam.

Tudni kell, hogy a hetvenes években a napilapok és a magazinok amolyan ellenzéki szerepet töltöttek be a társadalomban. Az "Olvasóink írják" oldalak bizonyítékként szolgáltak arra, hogy az emberarcú szocializmusban mindenki elmondhatja a véleményét. Voltak bizonyos határok, de olyan írások is megjelenhettek, mint hogy a Hazafias Népfront felmérése szerint városunk kétszázezres lakossága havonta 50 millió forintot iszik el. Így aztán jogos követelés, hogy minden vendéglátóhelyen ne csak féldecinként mérjék a röviditalt, hanem mindenütt tartsanak stampedlispoharat.

Ugyanezen az oldalon az egyik olvasó a Daru utcából arról elmélkedik, hogy meddig kell még fülelni a Kossuth moziban. Szerinte halk és recsegő a szinkronhang, nincs ruhatár, és növelni kellene a székek közötti távolságot. Dr. Hetényi György, a megyei moziüzemi vállalat igazgatója gyorsan reagált a panaszra, megnyugtatta, 1980 őszére felújítják a teljes komplexumot.

Az 1978. novemberi lapszámban valaki azon berzenkedik, hogy mikor lesz már készen a Búza téri aluljáró. A szerkesztő megjegyzése – jogos a panasz. Ni, csak most látom, ebbe a témába bátran beleszálltunk, mit sem törődve azzal, hogy esetleg másnap megkapjuk a keperészünket a titkársági K-telefonon.

Külön érdekesség a szerkesztői üzenetek, igaz nem annyira izgalmasak, mint a Magyar Ifjúságban az orvos válaszol, de bőven olvasható amolyan "türelmet kérünk, dolgozunk az ügyön" válasz. És olyan sosincs, hogy valamelyik utcai közvilágítási ügyben ne kelljen intézkednünk az áramszolgáltatónál.

Magam is gyorsan megtanultam, hogy melyek azok a cégek, amelyeket nyugodtan csepülhettünk. A Patyolat és a Gelka folyamatosan a célkeresztben volt. Védettsége volt a közlekedési vállalatnak, a vízműveknek. Az előbbitől éves bérletet kaptunk, míg az uszodában a főnöknek külön öltözőkabin dukált. A fodrászokba sem kötöttünk bele, mivel mindannyiunknak volt valamilyen kötődése valamelyik szalonhoz. Az ezekkel kapcsolatos panaszokat, sérelmeket egyenesbe megküldtük az illetékes elvtársnak, aki azonnal élt az ingyen reklámmal, és olyan cizellált választ küldött, amely akár nekrológként is megjelenhetett volna.

Persze Katika, majd az őt követő Radványi Éva sosem volt magára hagyva. Kényesebb ügyekben felettesünkként funkcionált a megyei pártbizottság, az Angyalné vezette panasziroda. Magam is tőle tudtam meg, hogy szabad kezet kaptunk az olvasóinkat ért sérelmek közlésére, csupán lakásügyektől kell tartózkodnunk. Kibeszélni nem volt ildomos, de igazából az ilyeneket megjelenés nélkül továbbítottuk a pártbizottságra. Értek is meglepetések, amikor valaki dobozos csokival nálunk hálálkodott, hogy megkapta a régen várt szövetkezeti panellakását.

Közben gondolkodom, most, az internet s a világot átszelő közösségi oldalak idejében, mennyire mennénk az ilyen "Olvasóink írják" oldalakkal. Tudnánk-e a beérkező írásokat ebben az indulatoktól feszülő közéletben valamennyire moderálni? Egyáltalán hiányzik-e nekünk az a békebeli, műbalhékkal színes mozaikoldal?

Talán csak nekem, hiszen megállapodásunk szerint minden bélyeget borítékostól privatizálhattam.