Drága az élet, az ember igyekszik takarékoskodni, egyre többen kényszerülnek rá, hogy bizony megnézzék, mi, hol, mennyibe kerül éppen, hol vannak akciók, mert nem mindegy, mire futja a havi bérből. Egyre kevesebbre. Ezt nem csak úgy érezzük, de látjuk is, amikor kitoljuk a szekérméretű kosarat a boltból, az alján egy kis kupac holmival – leginkább a napi betevőkkel -, és még nem tértünk magunkhoz az árától, amit ott kellett hagynunk a pénztárnál. Pedig csak párszáz forintos dolgokat vettünk, azokat is többnyire akciósan, hogy lett ötszámjegyű a blokk?
Őszintén megmondom, mint három kiskorút nevelő családnak, nekünk számítanak a forintok, a tíz és száz forintok is. Ezért, talán nem szégyen, de ez van, az elmúlt években belőlem nagy akcióvadász lett. Állandó olvasmányom a boltok akciós újságja, és a szemem már magától keresi a termékeken a leárazós matricákat. Tíz százalék, húsz százalék, mert holnapután lejár. Megveszem. Hol lesz az a tej, felvágott, Túró Rudi már holnapután? Egyébként is, ahogy egy filmvígjátékban mondták, a lejárati dátum csak egy ajánlás. Hát, mi és sokan mások, akiket látok magam mellett nézegetni az árakat, még a leértékelt áruk polcánál is, miközben megy a matekozás a fejben, nem poénból vesszük meg a szavatossági idő végéhez közeledő termékeket, hanem mert olcsóbbak, és vannak, akiknek már csak így érhető el a régebben megszokott, jobb minőségű élelmiszer. Leárazva.
Ciki, nem ciki, az én kosaramban is rendre ott sorjáznak a piros matricás és akciós áruk, mert jobb az áruk. És ennyi elég. Legyen az asztalon néha szalámi is, ne csak parizer. Aki másképp gondolja, gondolja. Megtanultam felülemelkedni ezen és jó pofát vágni hozzá. A családi kasszában minden forint számít. A leárazott „food” termék pedig még jó termék. Én sem etetek a családommal… rosszat. Akiknek gátlásaik vannak a matricás árukkal szemben vagy előítéleteik az azokat vásárlókról, megsúgom: kemény kékhasú mátyásokat lehet megspórolni akár már egy bevásárlásnál is. De mindenkinek pénztárcája szerint.
Az akciós vásárlás és a takarékoskodás jó érzése mellé azonban meglepően gyakran társul mostanában némi üröm is. Tudom, korántsem új keletű jelenség ez, csak hát mi értelme? Miről beszélek? A becsapásról a boltok pénztárainál. Értem én, hogy a pénztárosok is emberek, elfáradnak, tévedhetnek. Nem veszik észre a saját piros matricájukat a terméken, vagy valahogy még „nem rögzítette a rendszer” az új, akciós árakat. No de ennyiszer? Csak az elmúlt két hétben háromszor? Ne már! Ott tartok, hogy a pénztártól való távozás után tíz esetből kilencszer, ha van rá idő, átnézem a blokkot, és túl sokszor van eltérés. Még úgy is, hogy kifejezetten szólok, hogy az áruk között van több akciós. És igen, én visszamegyek árustól, blokkostól, és elkérem a pénzem. Nem kellemes nekem sem, a pénztárosnak sem. Kényszeredetten jópofizunk, míg korrigál, aláírat, kiszámol. Nem is értem, mert a különbözet úgysem lesz az övé. Akkor miért? Talán egyszer megfejtem.
