Potyognak Nick Sirianni könnyei a Super Bowlt hagyományosan megnyitó amerikai himnusz eléneklésénél. A Philadelphia Eagles amerikaifutball-csapat vezetőedzőjének szája összeszorítva, csak a szeme árulja el a benne dúló érzelmi vihart: egyszerre büszke nemzetére és a bajnokságban menetelő, döntőbe jutott fiaira - egyúttal átérzi a pillanat nagyszerűségét, amikor a roppant tétben megmutathatják, milyen fából faragták az addig szárnyaló Sasokat.

Számomra az egyik legerősebb kép volt az idei döntőből. Marcona, gyakran kíméletet és ellentmondást nem tűrő játékosok érzik át edzőjükkel a momentum fennköltségét, amikor világszerte százmilliók dermesztő figyelme előtt hirdethetik az ország nagyságát és erejét. Nem hajolhatnak meg, nem adhatják fel egy percig sem.

Azt hiszem, hogy az Európában (és Magyarországon) is egyre népszerűbb sportágban ott van mindaz, ami Amerika. Egy nép lelkének megfejtésén gondolkozom, miközben a kickoffra várva majszolom marékszám a popcornt. Látom az egykori bátor pionírokat, akik ismeretlen földekre vándorolva küzdöttek meg őslakosokkal, természeti erőkkel. Aztán előttem állnak a fiatal köztársaság hősei, akik a függetlenségi háború után sem dobják sutba fegyvereiket. Az alkotmányozás időszakában is fenntartják ugyanis annak a gyarmatok függetlenségét kivívó polgárnak az eszményét, aki nemcsak megszerzett javait, de immár az államberendezkedést, a köztársaságot is kész fegyverrel megvédeni a zsarnokoktól. A mai sportközvetítéseket, de az életük oly' sok más területét is átható amerikai militarizmus, a vitatott fegyvertartás gyökerei kapaszkodnak a dús pennsylvaniai földekbe.

A brutális polgárháborújuk aztán megtaníthatta velük, hogy ilyet soha többé, a faji jogokért vívott küzdelmek pedig azt, hogy így soha többé. És miközben a bevándorlók országa ingadozott az izolacionizmus (elzárkózás) és a nyitás között, Európát világháborúk tették tönkre - ám Amerikában korántsem volt egyértelmű, hogy beszállnak-e a vérontásba. De ha már el is kötelezték magukat az angolszász oldalon, minden elesett katonájukat sajátjukként gyászolják, és óriási nyomást helyeznek a kormányukra, ha ez a gyász már túlcsordult. A Szovjetunió által felfegyverzett Vietnám kapcsán ez történt; a vereség miatti szégyenérzetüknél talán csak a háborúellenességük volt erősebb.

A rövid és elismerem: hézagos történelmi tablóm nem akarja meggyőzni azokat, akik a jó és a rossz harcában újabban Amerikát látják patás ördögnek. Nem. De a 80'-as években született generáció tagjaként egyszerűen letaglóznak a mai magyar tendenciák. Bennünk, akik gyerekként apánk nyakában, piros-fehér-zöld zászlókkal ünnepeltük a szovjet tankok kivonulását Magyarországról, akik fiatalon megtapasztalták a kapitalizmus árnyoldalai mellett annak előnyeit is, akiknek nemcsak a történelem, de az irodalom, a filozófia, a vallás vagy akár a technológiai haladás is a Nyugat nagyszerűségét demonstrálja - bennünk (de a '90 után születetteknél talán még inkább) diszharmóniát szül a keletről érkező agresszió patyolattisztára mosásának szándéka.

Nem élek mekis szatyorban, de szélesnek mondható baráti, ismerősi körömben így is alig találni, aki azt mondaná: a történelmi hagyományainkat semmibe véve ezúttal keleten keressük szövetségeseinket - mert a nemzet iránti feltétlen elkötelezettségünk, féltésünk igenis a Nyugathoz köt minket.