Nézőpont: Újrakezdés
Mindig ámulattal tölt el a természet rendje. Különösen a tavasz az, ami leginkább lenyűgöz, hiszen évről évre azt tapasztalom - márciusi hó ide vagy oda - ,mintha valami láthatatlan karmester irányítaná a működést, hogy az alvó állapotból előbb egy szendergésre váltson, majd a kipattanó rügyek és virágok meghozzák az igazi életet.
Szeretem, ahogy kibontakozik előttem ez az út. Megfigyeltem már, hogy február végén a házunk környékén lévő madársereg egyre hangosabban énekel, mintha buzdítaná a természetet, hogy megjött az idő: tessék, kérem, újrakezdeni. Az ablakom alatti fák úgy tesznek, mintha fittyet hánynának erre, kéretik még magukat, még több udvarlásra vágynak. Aztán csak azt veszem észre, hogy a társasházunk bejárati ajtaja melletti aranyesőbokor egyre sárgább lesz. Az ágyásokból kikandikálnak az évelő kékek és óhatatlan vágyat érzek arra, hogy a teraszomon is újrainduljon az élet.
A minikiskertem a szívem csücske, bár gyerekként - annak ellenére, hogy vidéken nőttem fel - soha nem gondoltam arra, hogy ilyen érzéseket tudok majd táplálni az általam benépesített két és fél négyzetméter iránt. De úgy tűnik, aki természetközeli állapotban nő fel, divatos szóval transzgenerációs mintaként, még ha akarja, akkor sem tudja magából kizárni a föld iránti vonzalmát. Pedig volt idő, amikor a növények nálam csak túlélőtáborba kerültek, de valami belső késztetés során megtanultam azt, mire is vágynak, mitől érzik jól magukat.
Mikor már enyhül az idő, szeretek kint kucorogni a teraszomon, és figyelni, ahogy nőnek, változnak, kibújnak a növényeim. Sokat gondolkodom azon, hogy mennyi mindent tud az emberiség, de a létezés nagy kérdése: milyen energiából lesz majd az a bársonyos szirom, a terebélyes levelek, talán mindig rejtve marad előttünk. Persze nagyra becsülöm a tudományt, de nem vagyok biztos abban, minden titok birtoklójának kell lennie az emberiségnek. Mi lenne velünk, ha mindig mindent előre tudnánk, mi késztetne bennünket a változásra, újításra, hitre, tanulásra, a jobb utáni vágyakozásra? Mi lenne velünk, ha kimaradnának az életünkből a csodás meglepetések, a váratlan örömök?
A tavaszi napéjegyenlőség idejét éljük. Az élet újrakezdését. Úgy vélem, nagyon szerencsések azok a népek, amelyek kivehetik a részüket a négy évszakból, amelyeknek példát mutat a természet arra, mikor minek van itt az ideje.
Nagyapáink ezt még tökéletes harmóniában, elfogadásban élték meg, ami kiegyensúlyozottá tette őket. Előttünk sincs elzárva ez a tudás még akkor sem, ha városban lakunk. Mindig erre gondolok, ha a belvárosi panel harmadik emeletén esténként kiülök, vagy csak kiállok a teraszra, és felnézek az égre, és megpillantom a Kis Göncölszekeret. A csillagok mindig ott vannak az égen. A változás csupán annyi, télen tőlem kicsit jobbra, nyáron pedig balra fényesednek.
