Korombéliek akkut nyavalyája a beteges nosztalgia. Bezzeg mennyivel hangulatosabb volt az a csaknem középkori, egyszintes, boltíves kapuval, ablakokkal teli ház, amelyet a hetvenes évek elején felrobbantottak. Itt, a Kossuth utca és a Széchenyi utca sarkán, a mostani Pátria tömbház helyén működött egykor a Székelykert fogadó, amelyet ki tudja miért, az ötvenes években Béke étteremre kereszteltek. Mellette a legendás Rori, azaz a Roráriusz cukrászda, a Levendula drogéria és egy barátságos fodrászműhely létezett. Az épület udvarában pedig Miskolc első fotográfusának a műhelye üzemelt, ahol mást sem hallottunk: itt repül a kismadár…

Slapajként volt szerencsém bejárni a szebb napokat látott ház minden zegét-zugát, s ott voltam, amikor a Borsodi Szénbánya Vállalat robbantómesterei a levegőbe röpítették a csaknem méteres falvastagságú épületet. Mivel korábban naponta megfordultam az utcában, rossz érzés volt látni a szemem láttára megrogyott házat. Megtapsolták, ünnepelték a vájárokat, akik mesteri módon, szinte sebészi pontossággal tüntették el az ódon házat. Városunk egyik patinás részletét, amely századokon át szemezett a Sötét kapuval és a Rákóczi-házzal.

Ne feledjük, ezután palánkkal vették körbe a grundot, és csaknem egy évtized elteltével adták a Pátria-tömböt. Nem kapkodták el. Ha megköveznek, akkor is kimondom, abban az időben érzékelhető volt a megalománia. Ide ugyanis eredetileg egy harmincszintes toronyházat terveztek. Csak a szerencsénknek és a pénzhiánynak köszönhető, ezt a projektet elvetették. Végül Rózsa Sándor, az Északterv építésze megtervezhette a belváros miliőjéhez nem illeszkedő, de a pokolian magas házhoz képest ideálisabb Pátria-tömböt.

Úgy hozta a sors, hogy sok jó ismerősöm költözött oda akkoriban. Mindannyian elégedettek voltak a világos, szuper komfortos lakásaikkal, kezdetben kifejezetten örültek, hogy a lakószintek magasabbra kerültek, így nem szűrődött fel hozzájuk a belváros zaja, a villamosok csörömpölése. Ám amikor kiderült, hogy kifelejtődött a lift, takarékosságból, mert a tervezők csak a szolgáltatóház üzleteitől számították az alapszintet, nagy volt a csalódottság. Végül összefogással a kukatárolók és az egyéb helyiségek kiadásából, eladásából a ház oldalába húztak fel egy úgymond tájidegen felvonót. Amely aztán hol működött, hol nem.

Akkoriban éppen az ottani élelmiszeráruház volt az egyetlen bolt a belvárosban. Vezetői külön pénztárat üzemeltettek a hátsó raktárbejáratnál a prominens törzsvásárlóknak. Főleg, amikor csak itt vehettünk banánt és mandarint.

Később Bécsben, a Mariahilfer strasszén láttam meg ennek a háztömbnek a hasonmását. Ausztriában az alsó szintet, amely itt máig is átjáró, hangulatosan beépítették. Mutattam a mintát az akkori építészeknek, mindannyiuknak tetszett, de fanyalogva hozzátették, egy ilyen beruházás nálunk sosem térülne meg.

S mi van most ott? Apró vitrines boltocskák, már soha ki nem nyíló, poros kirakatú üzletek. Elhagyatott, üres telefonfülke, és az utolsó biztos pontnak számított postahivatal is feladta.

Mi lesz veled Pátriaház…