Oláh Henriettát az utca embereként kérdeztük meg, miért szeret Miskolcon élni. Henrietta egy aranyos sztorival felelt.
- Anyukám a borsodi kistérségben nőtt fel, az ő vágya volt még a hatvanas években, hogy Miskolcra jöjjön. Kicsi voltam, amikor az Avasra költöztünk, így én már igazi miskolciként nőttem fel, ide jártam iskolába is. De az első dolgok, amik miatt megszerettem a várost, azok anyukám történetei voltak, aki gyakran áradozott Miskolcról, a sok bolttal, a sétálóutcával. A vidéki életet is szerettem, bár kevésre emlékszem belőle. Párszor voltam a szüleimmel Miskolcon kisgyerekként, és nekem az akkori Centrum Áruház mozgólépcsője volt hatalmas élmény meg a villamosozás. Az Avason már más volt minden. Hamar igazi miskolcivá váltam, gyakran jártunk ki Tapolcára és Lillafüredre hétvégenként, apukám még meccsre is elvitt – emlékszik vissza a hölgy, aki azóta már két gyermeket is felnevelt itt.
- Az egyik fiam Pesten, a másik itt jár egyetemre, de mindketten Miskolcon képzelik el a jövőjüket – meséli Oláh Henrietta.
Borsodi kettősség
Csere Áron neve a civil szférában jártas városlakók számára lehet ismerős, de azt talán már kevesebben tudják, hogy a Dialóg Egyesület elnöke Dunántúlról érkezett.
- Székesfehérvárról jöttem Miskolcra 12 éve. Kulturális antropológiát szerettem volna tanulni, ehhez pedig az egyetlen BA képzés a Miskolci Egyetemen indult akkoriban. Ideszakadtam, úgymond. Sokáig vacilláltam, hogyan tervezzem a jövőmet. Diploma után elkezdtem dolgozni itt, és jelentkeztem mesterképzésre is: ez a két dolog egyre erősebben kötött ide. Megszerettem Miskolcot, rengeteg szépsége van, amit a tősgyökeres miskolciak nem mindig látnak már meg. Nem csak a fantasztikus természeti környezetre gondolok – osztotta meg velünk Csere Áron.
- Érdekes, hogy mióta ideérkeztem, folyton felteszik nekem a kérdést, minek jöttem Miskolcra Székesfehérvárról. Az itt élők nehezen tudták megérteni, hogy a Dunántúl helyett ezt a régiót választottam. Tapasztaltam egyfajta lenyűgöző kettősséget, ami a borsodi mentalitás része. Egyfelől ha Szabolcs valamilyen mutatóban alulmúl minket, akkor azt kikérjük magunknak, szinte megsértődünk, hogy nem minket hoztak ki valamiben a leghátrányosabb régiónak. Emellett mégis van az itt élőknek egy mély kapcsolódása a megyével. Ez a borsodi büszkeség, ami idővel átragad az ide érkezőkre. Velem is hasonló dolog történt.
Első és egyetlen
Fazekas Csaba politológus szerint a miskolcivá válás egy hosszú, tartalmas folyamat.
- Alföldi kisvárosban nőttem fel az 1970–80-as években, ami azt is jelentette, hogy gyerekkoromban Miskolc egzotikus helyszínnek számított: osztálykirándulások helyszíne, az „Utánam, srácok” világa, füstös iparváros, lakótelepek, rockzenekarok által megénekelt élmények, a sokat emlegetett diósgyőri „aranycsapat”, lillafüredi kisvasút. Aztán jött a katonaság a Dunántúlon, az egyetemi évek Budapesten, 25 éves voltam, amikor Miskolcra kerültem. Először csak ugródeszkának gondoltam a Miskolci Egyetem akkoriban formálódó bölcsészkarát (első és máig egyetlen munkahelyemet), de nagyon hamar megtapasztaltam, hogy nem annak van igaza, aki szerint Miskolc élhetetlen hely. Nemcsak élhető, hanem szerethető lakóhellyé, sőt otthonná vált számomra, minél jobban megismertem, annál inkább. Magával ragadott a sokszínűsége, szakmámból fakadóan: múltjának változatossága, mindenkori jelenének megpróbáltatásai, jövőjének általam is formálható bizonytalanságai, és kis idő után már nem azt kerestem, hogyan mehetek, hanem azt, hogyan maradhatok. Tudom, a kevesebbek közé tartozom, de én nagyon miskolci akartam és akarok lenni, magam sem tudom, hogy három évtized elég volt-e ahhoz, hogy sikerüljön. Sokáig szeretnék még próbálkozni ezzel – foglalta össze a városhoz fűződő érzéseit a Miskolci Egyetem oktatója.
