Megy vagy marad? - interjú Simon Zoltánnal
– Szögezzük le, ez nem egy búcsúinterjú – kezdte a beszélgetést Simon Zoltán. – Jövőre is lesz egy bemutatóm Miskolcon, ezen felül átmenő darabokban játszom majd. A súlyozás lesz más: Budapesten vállalok több munkát a következő évadban.
Simon Zoltánt jelenleg is három szerepben láthatja a fővárosi közönség: a Radnóti Színházban a Bolondok tánca és az Angyalok Amerikában előadásokon áll színpadra, míg az Orlai Produkció Macskazene című bohózatában Lanoix de Vaux-t játssza.
– Úgy érzem, tizenhárom év után természetes, hogy az embernek új impulzusokra is szüksége van – szakmailag és magánéleti szempontból egyaránt. Ez azonban nem egy lezárás. Tizenhárom évig a Miskolci Nemzeti Színház volt az életem középpontja. Most talán lazább lesz a kötelék, de nem szakad el. Remélem, nem sértődnek meg az olvasók, ha azt mondom, ez idő alatt én is miskolcivá váltam, legalábbis annak érzem magam.
Az interjú során a színész többször hangsúlyozta, hogy az eddigi életének legfontosabb szakaszát töltötte a városban, és nem tervezi véglegesen itt hagyni Miskolcot.
– Rendkívül jól esik, hogy nem csak a kollégáim érdeklődtek a jövőmmel kapcsolatban, de a nézők közül is sokan kérdezték, hogy elmegyek-e vagy maradok. Őszinte aggodalmat éreztem a részükről. Ezért is van az, hogy ha egy szóval kéne kifejeznem, mit jelent számomra Miskolc, akkor az a szó az „otthon” volna. Amikor az autópályáról lekanyarodom a lehajtón, mindig úgy érzem, haza jöttem. Rendkívüli dolog számomra, hogy idetartozhatok. Egyfelől, mert lüktető kulturális élet van a városban, másfelől pedig mindannyian, akik itt játszunk, különleges figyelmet és szeretet kapunk a nézőktől. Emellett a társulaton belül is kialakult egy olyan harmónia, ami tényleg ritka. A mostani valóban egy aranykor.
Simon Zoltán az elmúlt tizenhárom évet felnövés történetként jellemzi. Az évad végével pedig egy új fejezet kezdődik számára.
– Rengeteget kaptam Miskolctól, és bízom benne, hogy valamennyit adni is tudtam, és fogok tudni a jövőben is. Most viszont azt érzem, hogy
ki kell lépnem a komfortzónámból. Szeretném máshol is kipróbálni magam, tervezem, hogy több időt szánok majd forgatásokra például. Eddig teljes erőmmel a színházra koncentráltam, most pedig új ajtókat is nyitok a világ felé.
A Junior Príma díjas színművész szerint szinte lehetetlen volna egyetlen fontos pillanatot kiemelni az itt töltött évekből.
– Minden rendezővel volt legalább két jelentős munkám, ami meghatározó lett számomra. Nehéz kiemelni egyet, de ha ragaszkodsz hozzá, akkor azt mondanám, hogy a Liliom volt talán az első igazán nagy volumenű szerepem, amit egyébként huszonhat évesen kaptam meg. Szó szerint vágytam rá, és jelentős állomása is lett a pályámnak, úgy hiszem. De számos emlékezetes előadásunk volt Miskolcon, mint például a Kivilágos kivirradtig, a Woyzeck, a Kaukázusi krétakör, a Hideg gyermek, A velencei Kalmár, A Mi Osztályunk, A „K” Ügy, a Feketeszárú cseresznye, Az ember tragédiája, A miniszter félrelép, az Illatszertár vagy A szálemiek. És most tényleg a teljesség igénye nélkül soroltam fel ezeket.
Megkértem, meséljen a legelső szerződtetéséről is, amikor pályakezdő színészként hívták Miskolcra.
– Igencsak rég volt már, de arra pontosan emlékszem, hogy mit jelentett számomra: lehetőséget, amivel nagyon szerettem volna élni. A budapesti Jelen bisztróban tárgyaltunk először a színház akkori igazgatójával, Kiss Csabával. Ő elkezdett beszélni arról, milyen fizetést tudnak ajánlani, mire én jeleztem, hogy ez egyáltalán nem érdekel. „Azt mondd, kérlek, mennyit tudok játszani” – faggattam. Erre azt válaszolta, hogy öt bemutatóm lesz, és talán egy elő bemutató. Számoltam – mint általában a pénzt szokás –, hogy az összesen hat szerep, és igen boldog voltam ettől - emlékszik vissza Simon Zoltán.
