Nyugaton a helyzet változatlanul pocsék

J.M. Synge ír drámaíró nem csak egy feketekomédiát vetett papírra: A Nyugat császára beszédes lenyomata a száz évvel ezelőtti ír vidék társadalmi működésének – nem fecseg, szeszgőzösen mormog csupán. Egy gagyi, fröccsöntött figurákkal teletömött hógömb, amit rendesen összeráz a balsors. Annak a sztoriját láthatjuk, hogy emel az egyszerű ember a mindennapok fásultságától és gagyi viszkitől részegen maga fölé valakit, akit nem ismer. Hogyan csinálnak hőst egy félszeg fiúból, akit addig szekált az apja, míg végül az haragjában kettésuhintja a fejét.

Nyugat-Írország egy eldugott szegletében vagyunk – valahol Szent Patrik háta mögött. Ez nem a lóherés koboldos Írország egy fazéknyi arannyal a szivárvány végén. Ez a pöce szagú, nyakig koszos, izzadtságot és olcsó viszkit párolgó valóság. Írország Tennessee-je, amit kevéssé művelt és ápolt, kicsit szexista és rasszista, olcsó sört vedelő elhagyatottak laknak, akiknél a másodfokú unokatestvéri viszony már nem kizáró oka a házasságnak.

Egy kocsmába betér egy a környéken addig soha nem látott fiú, nyakig koszban. A kissé bizalmatlan helyiek kifaggatják. Kiderül, a fiú menekül a rendőrség elől, mert egy ásóval kettéhasította az apja koponyáját. A környék lakói ezt hallva megnyugodnak, és befogadják – sőt, még örülnek is, milyen vagány ember vetődött a vidékre. A férfiak elismerően hümmögnek, a lányok izgatottan legyeskednek körülötte. A figyelemtől és az ingyen szesztől megrészegült fiatalember igazi legendáriumot költ a gyilkosság köré. Az új nexus pedig tartást ad neki: valóban hőssé válik, igazi, kézzel fogható érdemeket szerez, valódi szerelembe bonyolódik. Férfivé erősödik.

Az apa azonban nem szagolja alulról a krumplit: él, és meg is jelenik a színen. Ez pedig nem csak a sámlit rúgja ki hősünk lába alól, amire fellépve elkezdte megmászni az Olümposzt, hanem az egész hegyet is vele együtt. Bukásában válik valódi hőssé.

Ascher Tamás előadása kegyetlenül rávilágít a bennünk élő redneckre. Természetünkből adódóan vágyunk a legendákra, de nem bírunk azokkal együtt élni. Habzó szájjal lerángatjuk magunk közé Istent a lábánál fogva, majd siránkozunk, hogy nincs, aki meghallgassa az imáinkat.

Nem ez a brit burleszk első tánca a Miskolci Nemzeti Színház deszkáin. Valószínűleg sokaknak fog beugrani az A Nyugat császárát nézve a 2018-as, Béres Attila rendezte Hóhérok. Nem csupán azért, mert a színészek egy jelentős része abban az előadásban is játszik, de a hangulat miatt is. Csak a Nyugat Császára még koszosabb, még valódibb – ebben inkább hajaz a Hóhérokat is jegyző Martin McDdonagh egy másik alkotására, A sziget szellemeire. Rámutat a zárt közösség mechanizmusaira. Emellett a fekete humor sem marad el, bár inkább szatirikus jellegű, mint túlkarikírozott.

A kétségbe ejtő, hogy nem érezzük biztonsággal, milyen lencséje van a ránk szegeződő nagyítónak. Óriássá teszi a gyarlóságunk, a kétségbeesett vágyakat, a nihilt, vagy éppen csak torzít kicsit? Mennyire az ír vidék sajátossága ez a suttyó tempó, vagy inkább globális jelenség? Mennyire a száz évvel ezelőtti állapotokat örökíti meg? Riasztó elképzelni, hogy létezhet ilyen nyomorvilág a jelenben is, és Ascher Tamás rendezése nem csak egy régi kor talán volt viszonyait jeleníti meg, hanem egy belső sötét foltra mutat rá. Hogy tulajdonképp olyasmin röhögünk, amin – aktuálisabb köntösben – akár sírhatnánk is.
A Nyugat császárát október 5-én, szombat este mutatják be a Kamaraszínházban.