A tolerancia nemzetközi napját az UNESCO kezdeményezésére ünneplik 1996 óta. Az esemény legfontosabb célja a figyelem felhívása az intolerancia veszélyeire. A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola a klienseit kérdezte meg arról, hogy miben érzik a tolerancia hiányát?  Minden alábbi példa vakvezető kutyával közlekedő látássérültek valós tapasztalatain nyugszik.

A kéretlen segítség problémáját emelték ki a látássérültek közül a legtöbben, ezért nem árt tudni, hogy mi az a három alapvető lépés, amit be kell tartani, amikor valaki megpillant egy látássérült embert vakvezető kutyával, és azt gondolja, hogy segítségre van szüksége. Először meg kell kérdezni, hogy van-e szüksége valamilyen segítségre? Ha van, akkor megbeszélik egymással, miben és hogyan segíthet. Abban az esetben, ha a segítő vezeti a látássérült embert, akkor a vakvezető kutyával vagy a fehér bottal ellentétes oldalra lép, és felajánlja a karját (pontosabban a felkarját), amit a látássérült megérint, és már indulhatnak is.

A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola kommunikációs munkatársa, Berta László szerint, a látássérült klienseink egyre gyakrabban találkoznak segítő szándékkal a közösségi közlekedésben, ami örvendetes, van szakszerű, megfelelő segítség is, viszont egyre több a kéretlen segítségadás. A kéretlen segítségadók alapvetően jó szándékúak, ám az a probléma, hogy még sokan nem tudják, hogyan lehet a leghatékonyabban segíteni egy látássérültnek. A vakvezető kutyásokkal kapcsolatban például még nem „rögzült” elég mélyen, hogy ők képesek önállóan eljutni A-ból B-be. 

Egy példa: Gyakran előfordul, hogy kérdés nélkül próbálja meg átrángatni valaki a vakvezető kutyást az út túloldalára, holott nem is akart átmenni. (Ez igaz a fehér bottal közlekedőkre is sajnos.) De amennyiben át is ment volna, akkor sem helyes megoldás a kéretlen segítségadás. A vakvezető kutya ilyen esetben nem áll ellen, hiszen nem ez a feladata (nem lehet agresszív és nem is az), a látássérült pedig ténylegesen ki van szolgáltatva a látónak, ezért van, aki engedni, hogy „elvigyék”, más pedig kiáll magáért, és nem hagyja. Persze hangot ad nemtetszésének, ami a segítő szándékú félnek csalódás lesz, és rossz szájízzel folytatják az útjukat mindketten, ami persze kerülendő.

Van jó megoldás is. A kommunikációs munkatárs azt javasolja, hogy aki segíteni szeretne, először kérdezze meg a látássérült embertől, hogy szüksége van-e valamilyen segítségre, ha indokolt, például nagy a háttérzaj, ez történhet a váll megérintésével együtt is. Ezt követően, ha szükség van a segítségre, akkor a beszélgetésből ki fog derülni, hogy mire és hogyan. Lehet, hogy először jár ezen a környéken, és útbaigazítást kér. Az is lehet, hogy kicsit eltévedt a tájékozódás közben, ilyenkor a látó személy felajánlja a karját, és úgy tudja ügyesen és szakszerűen vezetni a látássérültet. Nem fordítva! Ugyanis az kerülendő, hogy a látássérült ember karját vagy kezét fogják meg, mert így nem tudja követni a vezető személy mozgását, és ide-oda rángatás lesz belőle, ami aztán megint csak kellemetlen érzést hagy mindkettőjükben.

Néhány konkrét élmény a mindennapokból, a segítőkész látók okulására: „Engem a buszra fel- vagy a buszról leszálláskor szeretnének megfogni vagy előfordul, hogy meg is fognak. Megköszönve elutasítom, mondván, a kutya segít.”

„Amikor azt szeretnék, hogy a járműveken oda üljek le, ahová az utasok szeretnék. Ebből néha vita alakul ki közöttük, kinek a helyére üljek. Persze a tömegben jól jön egy ülőhely, de alapból megoldjuk, mert a vakvezető kutyákat megtanítják helyet keresni a járműveken.”

„Sokszor olyan helyre akarnak leültetni, ahova a kutyám nem fér be. Hiába mondom, hogy egy nagyobb termetű labrador pont oda nem fog elférni, akkor is oda akarnak lenyomni. Volt olyan is, hogy leültem oda, ahova lenyomtak, a kutyám természetesen csak a folyosón fért el, ahol mindenki panaszkodott, hogy nem férnek el tőle.”

„Amikor többen felfelé akarnak húzni, miközben én lefelé szeretnék haladni a jármű lépcsőjén.”

„Egyre gyakrabban futok bele abba, hogy tök indokolatlanul, a kutyát kezdik el túlkontrollálni, és nemcsak szóval, hanem érintéssel is. A legdurvább eset az volt, amikor egy férfi konkrétan beállt közém meg a kutya közé, és a hámfogó oldalánál, mint egy teás kancsót, totál megborította szegény kutyát. Na, ott tartottam egy kis érzékenyítést pár percben, pech, hogy pont a buszra szállás közben történt az incidens. A sofőr jó fej volt, kivárta.”

Így reagálnak a kéretlen segítségre vakvezető kutyások: 

„Akkor is megállok és kedvesen elmagyarázom, miért nincs szükségem segítségre most, ha sietnék és nincs rá időm. De akkor azért hevesebben reagálok, ha az udvariasan visszautasított segítségre tovább erősködnek, a nem az nem. Itt is.”

 „Én általában meg szoktam köszönni, és azt mondom, hogy nincs szükségem segítségre, és ha lehetőségem van rá, akkor elmondom, hogy mért nincs, és azt is, hogy legközelebb hogyan tud segíteni, de erre ritkán van lehetőség és idő. Amikor gyorsan kell reagálni, és nincs idő a magyarázkodásra, gyorsan elhúzom a kezem.”

„Nemet mondok határozottan. Igenis embertársaink képesek kell, hogy legyenek elfogadni egy nemleges választ is sértődés nélkül.”

Nem vagyunk egyformák, a látássérültek sem azok. A toleranciával kapcsolatban fontos kitérni arra is, hogy a tömegben figyelmetlenül rohanók a lassabbakat könnyen elsodorják. A vakvezető kutyások között is vannak, akik lassan közlekednek, emiatt tovább tart, amíg le- és felszállnak a járművekre. Éri őket kritika emiatt is. Ebben az esetben a türelem a legjobb segítség.