Felmerült a kérdés, van-e jogunk beavatkozni egy másik ember életébe, szembesíteni az úttal, vagy épp apró trükkökkel manipulálhatjuk azzal a céllal, hogy ne kelljen végignéznünk a bukását, ismételt kudarcait. Igazi élmény volt a diskurzus felkucorodva a kanapéra, őszintén kimondva a nézeteltéréseket, meghallgatva az érveket, ellenérveket. Mire jutottunk?

Barátságban, szerelemben, családban, munkahelyen – mindenhol kísért a múlt. Minduntalan szembetalálod magad vele. Így vagy úgy, de szembejön. Addig, amíg nem ismered fel, hogy a film ugyanott akad, folyamatosan feldobja majd az élet neked ugyanazt a feladatot azzal a céllal, hogy végre válts, változtass, és lépj a járatlan ösvényre – mindig kicsit más formában.

Először finoman, majd egyre drasztikusabb eszközökkel. Attól függ, nyitott szemmel és szívvel jársz-e, észreveszed-e az apró finom jeleket, terelgetést. Meglátod a tükröket? Harcolhatsz ellene, hiszen szembemenni az árral is ad lehetőséget felismerésekre. Kérdés, elég az időd, van elég energiád, vajon okozol ezzel fájdalmat másoknak. Számomra a legutóbbi a legsarkalatosabb pont.

A múltidézés nem más, mint kötődés a régi, már jól ismert sémához. Ez egyfajta elköteleződés a múlt eseményei iránt. Ragaszkodás, ami eredményezi, hogy ugyanazokat a köröket futod majd, ugyanazon sérüléseket mélyítve, egyre nehezebb lesz kilábalni belőle, miközben rombolsz magad körül. A végkimenetel pedig adott.

Mi történik ilyenkor? Mi történik akkor, ha mi magunk kerülünk hasonló helyzetbe? Ha az, akit szeretünk, ismét visszanyúl a már ismert sémához, és újból belevág a már ismert folyamatba, mert nem áll készen a megmérettetésre. Ha valaki eleve önbizalomhiánnyal küzd, akkor elkezd benne dolgozni a megfelelési vágy, a teljesítménykényszer, ami bármely kapcsolódásánál végzetes lehet. Egymást ránt(hat)ják a mélybe.

Ha egyikük stabil, ott van a társa mellett biztonságos hálót tartva. Akár bízva társa erejében, magára hagy(hat)ja, hiszen vannak csaták, melyeket egyedül kell megvívni. A lényeg, hogy nem befolyásolva, különösen nem erőszakosan akarja a másikat új útra téríteni.

Nehéz feladat ottmaradni egymás mellett és nem beavatkozni, csak hagyni a folyamatokat megélni. Sokszor előfordul, látod az igyekezetet, hallod vagy olvasod a meggyőző üzeneteket, mégsem változik semmi. Rövid idő eltelte után felkerül a már jól ismert lemez, és a másik visszaesik. Képtelen elengedni a múltat. Talán nem is akarja.

Ez ad számára biztonságot, hiszen a már jól ismert sémákat gyakorolja, melyeket begyakorolt. A kevésbé fájdalmas utat választja. Ha látod és érzed a beletett energiákat, amikor a szavak és a tettek szinkronban vannak, akkor pedig pontosan elég annyi, hogy ott vagy, és biztosítod a nyugodt, bizalmas légkört és hátországot.

A múlt sokszor megmérgezi a jelent. Ha azonban figyelsz a jelekre, és nem félsz belevágni az ismeretlenbe, hihetetlen energiák szabadulnak fel. Az út nem zökkenőmentes, ledobva a terheket mégis egész más élmények és hatások érnek majd.

Az új akkor kezdődik el, amikor a kényszert, a folytonos nyomást leteszed és útjára engeded. A sérelmek, a fájdalmak megszűnnek, és építkezni kezdesz. Biztos alapokat teremtve, hatalmas ablakokat nyitva az újra, ismeretlenre, mely megannyi csodás pillanatot rejt számodra.

(Címlapkép: semmitteves.hu)