Az impozáns függőkert, a Hámori-tó, valamint a környező sziklás hegyormok páratlan természeti környezetet teremtenek a szálló köré, így nem is csoda, hogy egy idő után „borsodi Svájcnak”, vagy éppen „magyar Tempének” kezdték el hívni a Hámori-völgyet. A szálló történetét részletesen taglalni itt nem áll módomban (ezt előttem már úgyis sokan megtették), így az épület egy kevésbé ismert fejezetét eleveníteném fel a magyar történelem egyik legsötétebb évéből.

1944-et írtunk. Magyarország sikertelen kiugrási kísérlete után szűk három hónapra a nyilasok vették át a hatalmat Miskolcon, hogy ugyanazzal a lendülettel − a németekkel együtt − december 2-án elhagyják a várost. Egy napra rá a „váltás” is megérkezett, a szovjetek kezdtek el berendezkedni a városban. Ezt a napot már a város elismert fényképész mesterének, Maksay László naplójának köszönhetően követhetjük nyomon: „Deczember 3-án vasárnap reggel nagy csend volt, rendben takarítottunk. Legnagyobb meglepetésünkre 8 orakor az uj gyárnál és az ogyárnál teljes csendben le jöttek az oroszok és a jövő menő emberekkel együtt sétáltak az utakon végig. Egész barátságosan viselkedtek.[...] 4 ora felé ismét jött egy katona és egy helyi ember, hogy hivat az egyik tiszt bérházba hogy ott fényképezzek(!) le egy orosz halottat akinek arczára a németek brutálisan szovjet csillagot vágtak…”

Hogy miért érdekes számunkra a fényképész Maksay? Nos, ő volt az, akinek lehetősége nyílt több mint 200 fotónegatívon megörökíteni a szovjet katonákat, ők ugyanis rendszeresen felkeresték – tudjuk meg naplójából.

Mivel a fényképésznek nemcsak a belvárosban, hanem a Palotaszálló közvetlen közelében lévő kis bástyás épületben (amit ma már csak „boszorkányos” ajándékboltnak ismerünk) is volt műterme, így nemcsak, hogy túlélte a megszállást, hanem testközelből átélte a szálló „arculatváltását”, amit a szovjet vezetők külön engedélyével szorgalmasan dokumentált is.

Az oroszok azonnal kiszúrták maguknak a gyönyörű szállót, ami a német jelenlét és az 1944-ben beköszöntő kemény tél hatására komoly károkat szenvedett. A szálló berendezése csaknem teljes egészében megsemmisült, a vízvezetékek és a központi fűtés csövei szétfagytak. Bár a megszállást követő 2-3 hétig kisebb tűzharcok színhelye volt a szálló környéke, a szovjetek a helyieket bevonva azonnal hozzáláttak a szálló helyreállításához, mozgósítva a hámori lakosságot is.

Néhány, a szállóban akkor munkát kapó hámori lakos elbeszéléséből tudjuk meg azt is, hogy a patinás szállót eleinte katonai üdülővé alakították. Általában azok a szovjetek voltak itt jelen, akiket a továbbvonuló frontról hoztak ide egy párnapos eltávra.

A szálló azonban csak egy-két hónapot működött ebben a funkciójában, az 1945 márciusában kiadott belépők szerint már kórház volt. Eleinte olyan gyógyuló katonákat helyeztek el itt, akiken a háborúban szerzett sérülései miatt megcsonkítással járó műtétet végeztek.

Hogy a jó bükki levegőt szerették-e meg a szovjetek, azt nem tudjuk, de tény, hogy ezt követően tüdőszanatóriumként működtették tovább a Palotaszállót. A Maksay-féle fényképek nagyrészt ezt az időszakot tükrözik. Ekkor már a szálló garázsait marhaistállókká alakították át, ez lett a sorsa a korábbi erdészeti épületeknek is, innen hordták a tejet és a húst a betegeknek, valamint az épület személyzetének.

A Maksay által készített fotók betekintést nyújtanak a szálló mindennapjaiba. A szó szoros értelmében képet kapunk így a kórház életéről, a gyógyítás különböző formáiról, lakóinak szórakozásáról, tanulásáról. A kórháznak önálló patikája is volt, illetve külön olvasóteremmel rendelkezett, könyvekkel, folyóiratokkal, képeslapokkal ellátva.

A betegek tornáztak, sétáltak, napoztak, olvasgattak, az ápoltaknak és a kórház személyzetének előadásokat tartottak, amelyre külön színházterem állt a rendelkezésükre. Ugyanitt lépett fel a szálló énekkara is, sőt egyes beszámolók szerint magyar vendégszínészek is gyakran jártak ide fellépni.

Források hiányában azt nem lehet tudni, hogy egészen pontosan meddig működött hadikórházként a lillafüredi Palotaszálló. Az épületegyüttest 1949-1950-ben felújították, hogy SZOT-üdülőként üzemeljen tovább. Külön érdekesség, hogy ebben az időszakban felmerült az az ötlet, hogy a soproni főiskola Miskolcra költözésének esetén „az egyetemet Nagymiskolcon a diósgyőri várromok mellett egészséges területen lehetne elhelyezni, felépíteni […] A lillafüredi palotaszálló pedig az egyetem kollégiuma lenne. Ez a sokat szidott állami szálló így végre hasznos célt szolgálna.” Mint tudjuk, ez végül a Dudujka-völgyben, Miskolctapolca szomszédságában kapott helyet, így a Palotaszálló mind a mai napig megőrizte eredeti rendeltetését.

Közvetlenül Budapestről Lillafüredre. A Palotaszálló építésekor a keskeny nyomtávú lillafüredi kisvasút –még Szinvavölgyi Erdei Vasút (SZEV) néven – már üzemelt, de ekkor még főként a Bükkben kitermelt fát szállították vele, majd 1924-ben engedélyezték a személyszállítást azzal a nem titkolt céllal, hogy a turistaforgalmat növeljék. A szálló könnyebb elérhetősége, és ezáltali népszerűsítése céljából a korabeli országos lapok úgy hirdették, hogy a szállót közvetlenül meg lehet közelíteni Budapestről, azaz Budapest – Lillafüred és Lillafüred – Budapest menetrendet tettek közzé. Bár a közvetlen járat jól hangzik, a gyakorlatban azonban több átszállást is jelentett. Budapestről a Tiszai pályaudvaron át a MÁV Diósgyőr-Vasgyár állomása következett, innen az ún. Ládi rakodónál lehetett átszállni a LÁEV járataira, amely a kisvasút mai, Dorottya utcai végállomásánál kapcsolódott be a fővonalba, hogy tovább pöfögjön Lillafüredre. A „közvetlen” Budapest- Lillafüred járat 5 órás menetidővel közlekedett.